Versek a magyar nemzetről
Szerencsétlen Belgrád! óh, meddig tántorogsz,
Egy kézről másikra vajjon meddig forogsz?
Tavasz ha jő s virágival
Hegy-völgyön elterűl;
A lomb közt néki édesen
Dal zeng üdvezletűl.
Nincsen szebb nyelv a magyar nyelvnél,
Lágyan csendül hangja,
Mint a messze rónaságon
A puszták harangja.
Tudós könyvben nincs megírva,
Hogy merre van Árpád sírja.
De figyeld a madár dalát,
Feldobogó szíved szavát,
Hangjait az ősmesének:
Így csendül a regős ének!
Jött értem a fekete hajó,
Jött értem a fekete vizen.
Álom-királyfit, vitt, tova vitt
Moslék-országnak mentiben -
Fekete hajó, fekete vizen.
Szegény, lankadt lelkek, hova, hova csúszunk?
Csak lefelé csúszunk, föl már sohse kúszunk
uj idők árjával tehetetlen úszunk,
régi partjainktól aggódva bucsúzunk.
Itt álmodik Attila valahol...
Fölötte bús darumadár dalol,
Fölötte magyar ég kék sátora
S a hunok harca áll s hunok tora.
Sokáig voltam, ezredig talán
Talán tovább is, mag a föld alatt,
Örök rögökben, fekete rögökben,
Véres rögökben érő gondolat.
Magyarországnak hajdani szomorú sorsa
Felhőkből zúdúlva midőn lerohantak az essők,
A nap öröm-színben, kékes egekre kiszáll;
A zúgó szelek harcok után békére ha léptek,
Öbleiből kifeszűlt tenger haragja lohad;
Nem tud hazánk a homályok után napfényre derűlni...
Óh Egek! Mit érünk, mikor Bécs és London
Elhúllatott tolla van minden bolondon?
Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
Nyögtök a rabságnak kínos kötelében;
S gyászos koporsóba döntő vas igátok'
Nyakatokról eddig le nem rázhatátok...
Felséges királyom,
Magyar is, király is,
Hogyha néped az már,
Légy te is - lojális!
"Diák, írj magyar éneket,
Diák, a Földön Dante is élt."
Kacagott, kacagott a diák.
Egy mezőben vígan ugráltak a szarkák,
S a szajkó nézgélte, mely szép tarka-barkák,
Mely kevélyen rázzák félsinges farkukat,
Előbb tovább rakják táncra nőtt sarkukat.