Versek a mindennapokról
Erdő szélén őrizgette
Erzsike libáit,
Koszoruba füzögette
A mező virágit.
Az ablakomon karcsu jégvonalkák,
fagyos mosollyal rámköszöntenek.
A reggel fagyos, merész pattanással
megint kinyílott, mint a nagy sebek.
A kis Irma nagyon jó lány,
Szelid, mint a kezes bárány,
Ügyes, okos, szófogadó,
Csacska szája csókravaló.
Rám omlik az éj, arcomra, szivemre
Nem mint sziklatömbök lavinája,
Mint lágy, fekete selymek fodros hulláma
Száll-száll a hangtalan Éj.
Mint liliom szirma,
Az illatos párnán, -
Apró kezed alszik
Pedig szavát várnám...
Künn eső permetez.
Különben semmi nesz.
Egy-egy csöpp megüti az ablakot,
Mint hogyha szellemujjak dobolnának.
Óh, bujni barlangokba,
Mélybe, lágyba és sokba,
Csak életünk kedvének
Ne legyen soha fogyta.
A gyötrelmes hétköznap-élet
nem nézi: állat-é vagy ember...
Igát kovácsol a fénybül is
s a csalánt virágként kínálja...
Néha félek...
Úgy nyugtalanít ez a suttogás,
Ezek a halk neszek,
Ez az imbolygás, ez az összejátszás
A hátam megett.
Mindennap uj csodára ébredek:
Hogy élek még, ó hihetetlen épség.
Hogy hall e fül és látnak e szemek,
S az arcom érzi jeges szél csipését.
Ásítós, mosdatlan vasutas
őgyeleg az izzadt, keserű váróteremben,
melyben az utálat öklöndözik
leragadt szemekkel.
Ébreszti a földet
Piros nyári hajnal.
Teli van a szívem
Szerelemmel, dallal.
Megindult a föld alattunk,
Vagy magunk előre hajtunk?
Hol vagyunk most, a pokolban?
Hosszu barlang szája horkan.
Hatszáz esztendő álma és türelme
Alkotta ezt a templomremeket.
Ezerszer állt meg a kéz, munka, elme,
És kidőltek lánglelkű mesterek.
Éjjel, mikor mindenki hortyog
űzött, riadt patkány módjára
kiosonok a házból
és a kék ködben kilopódzom az állomásra.