Versek a mindennapokról
Délelőtt.
Fonák mosolygás, semmi meleg nap.
Kicsi világ. Köd volt. Temetik a fényt.
Nagykabáttalanság.
Nem gondolok e világgal,
Tele szívem tűzzel, lánggal,
Tűzet, lángot szórok széjjel,
Nincs körülem soha éjjel.
Napos kis uccák, álmosak, vakok -
rajtuk mély, meleg, alföldi ború.
A tikkadt nyár tovaleng felettük
s barackízű szájjal már az ősz mosolyog,
kacajjal vállamra üt, megbizserget.
A bögrét két kezébe fogta,
úgy estefelé egy vasárnap
csöndesen elmosolyodott
s ült egy kicsit a félhomályban - -
A sivatag ugarokon,
A sárgúló teleken,
A vén erdős vadonokon,
A bársonyos réteken
Ruhákat foldozol,
a gépet hajtja lábad,
hajlik le két
szemed, de vetik
már az ágyad.
Mint egyszer, -
haragudjon, avagy
nevessen az ég:
vidáman fütyörészni,
mogyorópálcával
csapdosni a bokrok leveleit
s napszállat után
hanyatt feküdni a forró füvön...
A nap nyugszik, alkonyodik,
Est van már a faluban;
Itt ott állnak még nehányan
Szőlőben és tallóban.
Minden nap esttel végződik.
Minden zaj csenddel végződik.
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom.
Álla Fillint egy ház ajtón,
zörge mondván, ki van ithon?
Fillint vagyok, nyisd-meg kintsem,
felel Klári, nem! nem!
A földbenyelte Kondé
Dézsmálta jó boromból
Van még vagy egy csebernyi.
De héj! kevés a hordóm,
Ezt is ki kén ürítnünk.
Volt nekem egy kis peneczilusom,
Hol vesztettem el, máig se tudom.
Uj évkor apám lepett meg vele,
Három ága volt, fehér csontnyele,
Testvérek közt is egy pengőt megért,
Nem adtam volna, ki tudja miért!
Falusi csönd zenél nekem
Esős napon, mély éjeken.
Nem látogat láz, szenvedély,
De a csönd csak zenél.
Sötétzöld színü és tömött a tő,
egy-egy vörös levéllel néha tarka;
édesen lankad, érve csüggedő,
kékes fürtjével a nemes kadarka.