Versek a mindennapokról
Éjfélre kondul a harang,
S száll, száll a hang,
Nehézkesen, tompán, borongva,
Imát vagy tán átkot mormolva,
Mintha a világ lelke volna.
Virágzó fák közt napsütésben,
Ki sétámat a külvárosba' végzem,
Azt kérdem: mért e cafatos gúnyák?
Porszem volt, egy kis kvarc, mely könnyü lévén
Belovagolt egy sugárkévén,
S hogy, hogynem, addig hancuzott az űrbe',
Mig belehullt az óraműbe,
S a vén klepsidra, mindazóta
Meggabalyodott bolond óra...
Sétál a lyány, kinn a kertben sétál,
Mint a madár, idébb vagy odább száll;
Fűvel fával elbeszél, elsuttog, -
Aki szeret, Istenem, beh boldog!
Oly szépek a nyárvégi esték,
A kék levegő csupa lágyság,
Az este megvetette ágyát,
Lefekteti kifáradt testét.
A város csatakos. Sötét a lámpasor.
- Fiatalúr, az éjjel jól megáztál.
Nedvesen csillog pár sötét torony
s a szél a síkos háztetőkön mászkál.
Csend.
Ág se rezzen, dal se száll.
Az áhitat szent némasága
Mint harmat hull le a világra;
Mind, mind az áldott napra vár.
Korcsomában,
Gondölő bor mellett,
Hallom zugni
Amott künn a szelet.
Lelkemadta vig barátok,
Hogy is bukkanék reátok?
Isztok mint a malomkerék,
Ez valóban nagyon derék.
Beli, baba, beli,
Hamissággal teli!
Egész nap futni,
Mégsem aludni...
Rossz baba, rossz!
A tengerparton talán elhallgatott egy andalúz gitár,
és körülöttünk kehelybe bomlik milliónyi bimbó.
Fölkelt a nap szép ragyogva,
Iluska is mosolyogva.
Édes mosoly a szemében,
Édes öröm a szívében.
Lobog a láng, a szél sikoltva
Paskolja, rázza ablakom...
Ni hogy meglibbent az a sárga
Gyűrött papír az asztalon,
S a többi mind hogy megmeredt!