Versek a kedvesemnek
A felhők újra rózsaszínbe' játsznak
És újra nyílik a virág;
Napfény játszik kék tükrén a Dunának -
Oh mily szép őszi nyárvilág!
Életem ékszer-ládája felett
Éjszaka jöttén
Kutató szemmel, busan térdelek.
Az életemből mit adjak neked?
Én nem gyüjtöttem drága kincseket.
Túl az Oceánon,
A tiszai tájon
Most reszket a harmat
A buzakalászon,
Kék buzavirágon...
Ősz, hervadás, ború. — A szürke égen
Szomorú felhőt sírva űz a szél...
Hallottam egy regét valaha régen:
Van egy sziget, hol örök tavasz él.
Együtt vagyunk ismét,
Mint régmúlt napokban,
Szeretlek, mint akkor, -
Ki tudja, - tán jobban?
A nő szive, ha büszkébb mint szerelmes,
Önző, hiú lesz, számító s ravasz;
S a férfi szív, ha büszkesége elvesz
A szerelemben: gyáva és pimasz.
Azt kérdik, hogy mért szeretlek,
Mért imádlak, kedvesem, -
Hogy mi köté hozzád egész
Lelkem, egész életem?
Sötét felhő
Kisért vissza utamon:
Talán fájó,
Hozzám vágyó
Lelked volt az, angyalom!?
Azt kérdezed, az fáj neked
Tőlem édes angyalom,
Hogy tehozzád, hogy felőled
Mért szól oly ritkán dalom?
Elhagytál, elmentél,
Miért hagytál itten?
Elhagytál, elmentél,
Verjen meg az Isten!
A szívembe' tövis maradt, az kinozza vérig,
Éjjel-nappal, minden órán, életem végéig.
Ó, jer felém, ha szunnyadok,
Halkan, lábujjhegyen,
Hogy míg szemed reám ragyog,
Az álmom szép legyen.
Oly szép szemem hogyha volna énnekem,
Oly szép szemem, mint neked van kedvesem,
Fűre-fára, lányról-lányra nem néznék,
Csak az egyre, kit igazán szeretnék.
Tele van a kert virággal,
Vígan csattog a madárdal,
Itt is, ott is rózsa int...
Mikor elszunnyadtam,
Eszembe forogtál,
Mikor felvirradtam,
Eszembe jutottál.
Bucsujáró helyen jártam,
Áldást kértem, áldást vártam,
Bár mit kértem, - imádságom
Csak érted volt, gyöngyvirágom.