Versek az emberi kapcsolatokról
Egy arc fölbukkan néha a homályból,
Hová eldugta őt a feledés,
Egy régi társnak arca, aki bátor
Tekintetével a lelkedbe néz.
Nem akartál meghallgatni
míg a fényes nap sütött
most már látod meghallgathatsz
mert leszállt a sűrű köd.
Még egy kis felednivalóm van
S csak addig fognak tudni rólam,
Míg ezt az egyet is lerázom:
Engem mindig félig szerettek.
Ha mondom: hideg van, te forrsz melegedben,
Ha melegem vagyon, te fázol mentédben.
Szőke buza között pipacsos kis kalap,
Hiába süt a nap, - árnyék van az alatt.
Sétál a kisasszony komlóba, buzába,
Lengő a ruhája, pipacsbokrétája.
Hajdanában, amikor még
Így beszélt a magyar ember:
Ha per, úgymond, hadd legyen per!
(Ami nem volt épen oly rég) -
Valahol a Tiszaháton
Élt egy gazda: Pál barátom,
S Péter, annak tőszomszédja;
Rólok szól e rövid példa.
Kerülöm az embereket;
Mert az embert szeretem,
S félek, hogy az emberekért
Az embert is megvetem.
Ha levetve gyarló testet,
Úgy, mint ideállá fested,
Lengne hozzád tiszta szárnyán
Ez a szellem: elbocsátnám.
Sinek, az utolsó kocsi ablakából nézve
Mint az egy-sín, a lélek oly magányos,
Bár rokon fémből öntetett a társa:
S bár néha boldog, mert látszólag páros:
Egyedülség a szívnek valósága.
Nem tudom megérteni; hogy hogyan lehet valaki,
aki engem meg nem ért.
Kezdetben tán nem is hevültünk
S mégis:
Szép, ócska, vágykódó, jó szivek,
Be nagyon közelbe kerültünk.
Tarkán hullámzik el mellettem
A sok bohó, festett alak.
Ketten vagyunk a kis szalonban,
Szemembe néz, kezét fogom,
Szivem remegve, félve dobban
S tünődöm édes álmokon.
Megnézem magamat:
Megint sokan néznek:
Vagyok érdemeltje,
Vagyok-e valakije
E sokan-nézésnek?