Versek az emberi kapcsolatokról
Sinek, az utolsó kocsi ablakából nézve
Mint az egy-sín, a lélek oly magányos,
Bár rokon fémből öntetett a társa:
S bár néha boldog, mert látszólag páros:
Egyedülség a szívnek valósága.
Zordon szikláknak szirtjei közt nevelt
Vad, - Tigris emlő szoptata tégedet,
Te tenger háborgó dagályán
Szerte csapó Boreás kegyetlen...
Megnézem magamat:
Megint sokan néznek:
Vagyok érdemeltje,
Vagyok-e valakije
E sokan-nézésnek?
A tenyered forró, Meám,
fölforr a könnyem, ha ráejtem.
Forró tenyérrel jössz felém
a hideg szélben, dermedetten.
Hallá anyjától sokat
A kis lány beszélni már,
A férfi, hogy mily gonosz,
Csábitó és csapodár.
Kóbor gyermekem hazajött:
Kicsi Békességem
S a fák és a záporos vihar
Nagy egyességét nézem,
Csókos csatáját bámulom.
A messzeség sötétlő méhibe
halkan kigyúl két véres, néma pont...
A jelharangok öblös szája kong.
Nem tudom megérteni; hogy hogyan lehet valaki,
aki engem meg nem ért.
Szemed olykor napsugaras nyári tó,
áttetsző, villódzó, csalogató mélység;
olykor csillagok hidegsége fénylik ki belőle
s fáradt lelkem nem mer elindulni felé.
Mindnyájan párhuzamos utakon megyünk az éjszakában,
Hátunkon görnyesztő tarisznyákat hordunk,
És kurta pórázon vezetjük a szívünket.
Mi nem érezzük egymást,
Mi nem ismerjük egymást,
Hideg homlokunk arasznyi utat világít
Botorkáló lábunk elé.
Mért borúl el liljom arczod,
Hogy ha meglátsz engemet?
Szelid szemeidben hogyan
Lehet annyi gyűlölet?!
Kicsi leány, hidd el nekem:
Nincs olyan férfi,
Aki egy lány tökéletes
Szerelmi szent-áldozását megéri.
"Sötét köpenyben sárga szellem
Bethuliában házról-házra jár,
S kit harcosim nyila nem illet,
Hervasztja a száraz lehellet,
Elhervasztja az éhhalál.
Kerülöm az embereket;
Mert az embert szeretem,
S félek, hogy az emberekért
Az embert is megvetem.
Szőke buza között pipacsos kis kalap,
Hiába süt a nap, - árnyék van az alatt.
Sétál a kisasszony komlóba, buzába,
Lengő a ruhája, pipacsbokrétája.