Versek az emberi kapcsolatokról
Ah, de mennyit gondolkozom:
Hogy fogadsz majd engemet,
Pirulva-e, elpirulva -
Mint napot a fellegek?
Éjjel, ha tengeren
Két gálya egymás mellett elmegyen:
Árboclámpájuk rögtön felrepül,
Köszöntik egymást ismeretlenül,
Ottkünn a tengeren.
Nem vagy enyém, tehát nem élsz.
Nem élsz. Így hát én nem remélek.
Hajdanában, amikor még
Így beszélt a magyar ember:
Ha per, úgymond, hadd legyen per!
(Ami nem volt épen oly rég) -
Valahol a Tiszaháton
Élt egy gazda: Pál barátom,
S Péter, annak tőszomszédja;
Rólok szól e rövid példa.
Nagy megalázással szóll hozzád 's mézes ajakkal,
Azt vélnéd hogy az ég angyala szóllna veled.
Szemed olykor napsugaras nyári tó,
áttetsző, villódzó, csalogató mélység;
olykor csillagok hidegsége fénylik ki belőle
s fáradt lelkem nem mer elindulni felé.
Nem tudom megérteni; hogy hogyan lehet valaki,
aki engem meg nem ért.
Nem akartál meghallgatni
míg a fényes nap sütött
most már látod meghallgathatsz
mert leszállt a sűrű köd.
Mondod: rosz a világ,
Bántók az emberek -
Az élet köztök egy
Zajongó förgeteg!
Azt beszéli Timon, hogy ő mind egyaránt
Gyűlöl minden embert s még senkit meg nem szánt.
Ha levetve gyarló testet,
Úgy, mint ideállá fested,
Lengne hozzád tiszta szárnyán
Ez a szellem: elbocsátnám.
Ha mondom: hideg van, te forrsz melegedben,
Ha melegem vagyon, te fázol mentédben.
A messzeség sötétlő méhibe
halkan kigyúl két véres, néma pont...
A jelharangok öblös szája kong.