Versek az emberi kapcsolatokról
Mondod: rosz a világ,
Bántók az emberek -
Az élet köztök egy
Zajongó förgeteg!
Tarkán hullámzik el mellettem
A sok bohó, festett alak.
Nem vagy enyém, tehát nem élsz.
Nem élsz. Így hát én nem remélek.
Éjjel, ha tengeren
Két gálya egymás mellett elmegyen:
Árboclámpájuk rögtön felrepül,
Köszöntik egymást ismeretlenül,
Ottkünn a tengeren.
Szobám: a harmadik emelet
S aki szeret,
Gondolja meg, mert hosszú az út,
Mert rossz, hazug,
Aki tagad.
Nekem nem kell a' valóság: -
Virágit ábrándjaimnak
Megöntözöm könnyeimmel,
Hogy számodra viruljanak.
Szeretnélek megvédeni tőlem,
Ölbekapni s elfutni előlem,
Valahova messze.
Jó Testvérem e rossz világon:
Bölcsebb, derültebb, hívőbb "én"-em,
Bocsásd meg a szomorúságom,
Lázongásom, hitetlenségem.
Ha mondom: hideg van, te forrsz melegedben,
Ha melegem vagyon, te fázol mentédben.
Ketten vagyunk a kis szalonban,
Szemembe néz, kezét fogom,
Szivem remegve, félve dobban
S tünődöm édes álmokon.
Mi ez?
Egy ismerős arc ma oly idegen,
Mintha tengerből született sziget,
Maszületett sziget hegyorma lenne.
Mintha nem láttam volna sohasem.
Olyan új, olyan más, olyan messze van...
Megunta a kutyáját valaki,
Tehát parancsot ada ki
Hogy agyon kell durrantani.