Versek az emberi kapcsolatokról
Zordon szikláknak szirtjei közt nevelt
Vad, - Tigris emlő szoptata tégedet,
Te tenger háborgó dagályán
Szerte csapó Boreás kegyetlen...
Kerülöm az embereket;
Mert az embert szeretem,
S félek, hogy az emberekért
Az embert is megvetem.
Mért borúl el liljom arczod,
Hogy ha meglátsz engemet?
Szelid szemeidben hogyan
Lehet annyi gyűlölet?!
Teljes egész életemben
Nem gyűlöltem, csak szerettem,
Minden embert, minden sorban,
Ha leány volt, annál jobban!
Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
Hogy, ha egy életet akarsz,
Ma nézz jól a szemembe.
Ketten vagyunk a kis szalonban,
Szemembe néz, kezét fogom,
Szivem remegve, félve dobban
S tünődöm édes álmokon.
Jó Testvérem e rossz világon:
Bölcsebb, derültebb, hívőbb "én"-em,
Bocsásd meg a szomorúságom,
Lázongásom, hitetlenségem.
Sinek, az utolsó kocsi ablakából nézve
Mint az egy-sín, a lélek oly magányos,
Bár rokon fémből öntetett a társa:
S bár néha boldog, mert látszólag páros:
Egyedülség a szívnek valósága.
Eltörted a pálcát magad felett:
Amit festettél: csupa szürkeség.
De engem elbűvöl a Te eged:
Ó ezerszínű naplementi ég!
A tenyered forró, Meám,
fölforr a könnyem, ha ráejtem.
Forró tenyérrel jössz felém
a hideg szélben, dermedetten.
Szobám: a harmadik emelet
S aki szeret,
Gondolja meg, mert hosszú az út,
Mert rossz, hazug,
Aki tagad.
Megnézem magamat:
Megint sokan néznek:
Vagyok érdemeltje,
Vagyok-e valakije
E sokan-nézésnek?
Kezdetben tán nem is hevültünk
S mégis:
Szép, ócska, vágykódó, jó szivek,
Be nagyon közelbe kerültünk.
Én nem tudok mást úgy ölelni meg,
Ahogy a testvéremet ölelem,
A testvéremet, aki egy velem.
Ahogy szerelmem van,
Úgy van gyűlöletem.
Akarom, hogy szeressetek,
Az érdemem talán kevés:
Akarom, hogy szeressetek.