Versek a jóságról
A ki nem jár a gonoszok tanácsán:
Nem ül a latrok között és nem áll meg
Útjokon, félvén az Urat, beszédjét
Tartja becsesnek.
Míg más érdemit a közlélek alázni törekszik,
Fényre deríteni azt, a nemes elme buzog.
"Ez elment vadászni"... Nem kellett! Csúf mese!
Vagy a kicsinek is, vagy a többinek se!
Mind édes testvér, vagy mind mostoha.
És mért haljon meg a nyulacska?
Vén vármegye háza előtt
Dolgoznak a rabok,
Nehezebb a bilincsnél is
Nagy nehéz bánatok.
Karácson estéje nagy vigasságszerző,
Tapsol örömében a sok apró-cseprő.
Egyszer ezt az estét ünnepelték épen,
Hogy anyjához igy szólt a kis Feri szépen...
Áldott volt a szive, áldott volt a lelke,
Ajtaját hiába senki se zörgette.
Mindenkin segitett szives jó'karattal,
A mit jobbja nyujtott, soh'se tudta a bal.
Nagy furdalására
Lelkemnek sohse riadtam,
Sohse fájt az élet
Miattam.
Terítsetek csak ma is eggyel többre,
A jóságkapu legyen nyitva,
Ki tudja kiket sújt az élet ökle?
Ki áll az éjben kitaszitva?
Ég, - de azt, aki gyujtotta, nem láttam.
És azt sem, aki szelíd olajával
Táplálja, hogy ki ne húnyjon a lángja,
Szent, személytelen járása-kelése,
Művében dereng alázatossága, -
Hajnalban jár, vagy éjnek idején,
Meg nem foghatom s még nem láttam én.
Nem de! amíg csapogattad
Fa csigádat, szögdözött?
Most hever, mert nem bántattad,
Gyermek játékid között.
E világon hír, dicsőség
Tesz boldoggá sokakat,
Élveket nekik magas rang,
Fényűzés és pompa ad.
Nincsenek a szerencsének
Semmi rendes útjai,
Bár az ember életének
Oly rövidek napjai.
Gyötör a jóság; gondja tűrhetetlen,
Jó éjszakám volt - csend van a szivemben,
Vidám a regg s az asszony gondja - kény.
Koldust, ha látsz, és látsz bizonnyal,
Ajtód s szíved ne légyen zárva;
Fejed ne fordítsd el iszonnyal.
Mert rongyos, piszkos a ruhája.