Versek az irodalomról és a költészetről
Érik az anyatestben a gyermek,
Akit majd űző viharok vernek.
Aki tengert sír, és kurtát nevet,
És vihart arat, mert szelet vetett.
Ébreszti a földet
Piros nyári hajnal.
Teli van a szívem
Szerelemmel, dallal.
Daltalan húsz nyaram!
Hová zuhantatok?
Hová fakult vakító fényetek?
Hová hűlt izzó tüzetek?
És hova halkult zengő hozsannátok?
A lantot, a lantot
Szorítsd kebeledhez
Ha jő a halál;
Ujjod valamíg azt
Pengetheti: vígaszt
Bús elme talál.
Nagyobb vagy termetednél
S mondjuk, nagyobb nevednél.
Annál az egynél vagy csekélyebb,
A minek magadat te véled.
Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,
ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít
e forduló világ és az ordas emberek.
Magasban éltem, szélben, a nap sütött,
most völgybe zárod tört fiad, ó hazám!
Árnyékba burkolsz, s nem vigasztal
alkonyi tájakon égi játék.
Pince mélyén forr a must,
vígan dudorász.
Költő, fogd a kalamust,
itt az őszi láz!
Hogy jő az ihlet? Ezt kérdezte tőlem
Kiváncsin valaki.
Hát - néha úgy jő, mint a langy eső
És néha, mint a villám,
Mely erdőre csap tölgyfát gyujtani.
Van rá eset,
Hogy harsonát fú és dobot veret.
Ujjuk tintás, arcukon betüs bánat.
Állnak,
Mintha testvéreim volnának.
"Gondolat a nap alatt" munkádnak címe. - Ne tréfálj.
A rím, ha rossz szivek tapintják s rossz szemek:
fonák.
A kéz, ha hűs kezek szorítják össze álnokul:
kihűl.
Mesemondók, költők, álmodók...
A pásztor-sípon sír a régi nóta,
Meghalt a kedv, a pásztor-tűz nem ég...
A mesemondók elnyűtt szövőszékén
Nem kelnek-élnek vidám, új mesék.