Versek az időről
Ó, lásd az idők hetyke lányait,
a napokat, mik engem összemarnak,
ünnepözönnek, boldogságzamatnak.
Nyögök s mind terhemmel
S aztán nagy, visszatért
Élet-szerelemmel
Kívánkozok a tegnapba.
Emberélet! Feltünik itt-ott egy alakja
Templomban, vásártéren, magányos utakon, mezőn,
Imádkozik ez, szánt amaz, ez szenvedő beteg,
Az már nyugszik virágos terítőn.
Úgy hömpölyögnek a napok,
mint a folyók hullámai,
s hiába állják útjukat
a városok kőházai:
átsuhannak a tűzfalon,
előttük nincsen semmi gát
s hamuval hintik be a mély
szemek merengő sugarát.
Égbeszökő karcsú kő-derekát
Ölelték véreskarú századok,
Ernyedten engedték el azután
S félve: dörgő robajjal dőlni fog.
Hová tünél, éltem vig hajnala?
Derülted annyi szép - s dicsőt igére
Mig rózsafénynyel a boldog körére
Mosolygva egy édent himzél vala.
A jelennek dús mezőin
Minden élet hervadás;
A bú, a kéj tünedékeny,
Öröklő a változás.
Itt valaha Mátyás király
Nézhette az estéli táj
Kék fényében a megbuvó vad
Nyomán felrebbenő rigókat.
Búcsút vett húsz esztendő,
Sok multtá lett már
Ami vala jövendő:
Az idő eljár.
Igy folynak le életünknek
Tünde napjai,
Mint ez elzúgó folyamnak
Gyors hullámai.
Idő, örök öreg, ki messze, fenn
A végtelen szikláján ülsz magad
S csak nézed hallgatag, vén bérceken,
Hogy az eón, az év, a nap halad.
Az esztendőben elé forduló 12 hónapok alá az 1766-ik esztendőre
JANUARIUS
Fordul a Hold: vajha jóra fordulna Pál,
Fordul az hirtelen házasság s nem áll,
Sokszor meleg ágyon hideg szeretet hál.
Az alkony oson már
Fák lombja alól.
A nyár hegedűjén
Ősz bánata szól.