Versek az időről
E néhány dalban ifjuságom,
Minden szép álmom eltemetve.
Csak a könny van még a szemembe',
Elszállt sok édes, balga álmom.
Ismét leboronga egy évi idő,
Gyors napjaival soha vissza se jő.
Gyors napja, miként fejedelmi madár,
Csattogva odább kél és tova jár.
Jön a Tavasz -
S te papírcsákód' fejedbe nyomod
És fakardoddal elébe szaladsz.
Valamikor réges-régen,
Virágbontó tavasszal
Tele volt az ég tündöklő
Csillaggal.
Szeretem a reggelt,
Mikor a jegenyék sudarára
Legelébb esik a
Születő nap arany sugára
S kiderűl a vidék,
Szine, illata, hangja föléled:
Tova még, tova még!
Pirkad a lomb, nyaram elmúlt,
Elmúlt epedve nyaram,
A hold bőség-szarujában
Szeptember aranya van.
Leköpöm a multat
A lélek-pókot, a cudart,
Leköpöm a lelkemet is,
Mert visszanyihog a multba.
Szedgyük a' rózsát, valahol pirúlni
láttyuk útunkban, szeretett Barátném!
Nem szánom én az ostobát,
kinek üres a mennyek boltja:
ki méltó látni a csodát
az a csodát magában hordja.
Egy galy, mely elaszott, egy lomb, mely lesárgult
Az örök vén fáról ujolag aláhullt,
Tán hogy mi fakasztá, tán hogy mi növelte,
Tehetetlen gyásszal gyászoljon felette!
Az akkor volt... mondják sokan
S hozzá nagyot sohajtanak.
Az akkor volt... annyit jelent:
A mult örökre mult marad.
Mogorva vén idő mosolygó leánya
Én reám hijába mosolyogsz, hijába!
Nem epeszt, nem csábít üde ajkad csókja,
Szerelemre nem gyujt arcodon a rózsa,
Szemed hjába ontja bűvös, bájos fényét,
Olyan lettem én már, mintha nem is élnék.
Ezredévek jönnek, mennek
Tünő habján a jelennek,
S titkos örvény forgatagja,
Ami fenn volt, leragadja.
Ne halogasd napról napra
Óh halandó, tettedet,
Mert nem tudod, ha holnapra
Húzhatod-e éltedet.
Mi az élet? Örökös válás...
Alig találkozánk,
Búcsúzni kell, - mert az idő, e
Vén forspont vár reánk.