Versek a hazáról
Kitárom reszkető karom
Ölelni földedet,
Melyre záporként hullatom
Fiui könnyemet.
Szülöttidben csalatkozám,
Te hű s igaz, valál, hazám!
Csend. Hallgassatok mind.
Ott, a fövényen túl,
A drága ismerős parton
A közeli, aranyos parton
Hazai otthon int.
Az éccaka reátok omlott,
De nem gyújtott ki csillagot,
Havas fejű erdélyi ormok,
Aludjatok, aludjatok!
Három magas halmon lebegve békén,
Messzére hint sugárt egy korona;
Sok század óta díszlik fényes székén,
S a hír reá szebb-szebb virányt fona.
Nevet kerestek jó ügynek baráti?
Van név: az egy, az osztatlan Haza.
Ezzel betelnek szív és ész határi;
Ki hallott ennél szebbet valaha?
Ez itt Hadház, Hajduhadház,
van benne vagy hatvanhat ház.
Elbámulom: olyan csöndes,
fehérfoltos a hótól.
Paloták közé ékelt sziklatömb,
Ki emelkedsz a vén Duna felett,
Óriás, kit rokon itt nem köszönt,
S akihez méltatlan a környezet...
Bölcsője fáját itt faragták.
Ő mégis oly hajó parancsnoka,
Mely Lovranánál százszor elhalad,
De Lovranában nem köt ki soha.
Mely nagy Bengália csodája,
A palotában néma csend
Sok iv, sok oszlop tarkasága,
S a viztükör világa fent.
Külföld halma födend, leütöttet nem honi harcban,
Sírba rokon könytől megsiratatlan esőt;
Hintse el, aki letesz nyugalomra, a szánakozó kéz...
Mi okból keltek annyit véres árnyak,
Ti ott a ködben járó égi rémek?
Elmult az éj, a hajnal felpiroslott,
A sirlakók ilyenkor haza térnek.
Gyermek vagyok bár, mégis jól tudom,
Mi a legszentebb a föld kerekén,
S hogy e szentségen akként függni kell,
Miként a gyermek anyja kebelén.
Jaj, Barátom, nagyot kértél tőlem, lehetetlenül nagyot!
S ezen az egy ponton én kegyetlenül makacs vagyok.
Szépen és bölcsen, (bevalljam?) koldusul,
Makacs húzással húzom az életet
S vajjon szabad volna-e halnom
És most meghalni szabadna éppen?
Ne űzzetek el e szent koporsótól,
Hisz aki benn nyugszik, nekem is anyám,
Lemondtam önként minden földi jóról,
De az anyámhoz jussom van talán.