Versek a hazáról
Ujjunk begyéből vér serken ki,
Mikor téged tapogatunk,
Te álmos, szegény Magyarország,
vajon vagy-e és mink vagyunk?
Szép virág a rózsa, hát még a bimbója!
Mert az ég harmatja mindennap mosdatja;
Szép virág a szuz lyány innepnapra kelve:
De legszebb virág a haza szent szerelme.
Halász, halász, mit csinálsz?
- Hálót kötök, pajtás.
Minek az a háló?
- Hát halacskát fogni.
Nem volna életemben bánatos perc,
Nem volna szűmbe néma fájdalom,
Ha lelkemből kihalna drága képed,
Ha sorsodat nem érzeném, óh hon!
Haza? Hová???
Hová indul ez a vonat?
Hol van még otthonom?
Hol vár egy meleg hangulat?
Jaj, Barátom, nagyot kértél tőlem, lehetetlenül nagyot!
S ezen az egy ponton én kegyetlenül makacs vagyok.
Mért ne lennék én víg, mért ne játszodoznám,
Ha a tiszta égről fényes nap mosolyg rám?
Itt a tavasz újra, lombja lesz a fának,
S mért ne örülhetnék a kis ibolyának
Úgy, mint egykor régen!
Tenni kell! - szól, aki ráér.
- S erre ki ne érne rá? -
S szónokká lesz, a hazaér',
Hogy tegyen, mint álmodá.
Itt, a kék Balaton partja virányain,
Hol minden mosolyog, mint az aranyvilág,
Hol dús búzakalász rengedez a mezőn,
S a halmok koszorús oldalain ragyog...
A világon édesebb nyelv
Nincs a magyar nyelvnél!
Lágyan csorran ajkaidra,
Mintha mézet ennél.
Hagymát dörzsölsz a szemedhez
Ugy siratod a népet,
Vaczkort harapsz, hogy savanyu
Legyen tőle a képed.
Nagyot iszol, "csak bor legyék", lelkednek ez a malaszt, -
Akkor aztán "jöjj igaz szót hallani jámbor paraszt!"
Végtelen kín volna látnom
A hazát szabadság nélkül...
Te vagy szívemnek legrégibb szerelme,
Szép, szőke tündér, édesbús Tiszánk,
Hányszor álltam partodnál énekelve,
Míg benned ringott a magyar világ...
Hogy hazámat ne szeressem,
A bitorlót meg ne vessem:
Hatalom nem teheti!
Magyar vagyok, magyar. Magyarnak születtem.
Magyar nótát dalolt a dajka felettem.
Magyarul tanitott imádkozni anyám
És szeretni téged, gyönyörü szép hazám!