Versek a hazáról
Nőtelen országnak méltán mondhatni hazánkat,
Mert szívben s szóval hölgyei nem magyarok.
Még egyszer te nekünk nem kellesz, nagy nevü író,
Nem vagy az isteneké, nem vagy az embereké...
A magyar e szép honba vasával tört utat egykor,
Most vas-utat nyit meg, más hon ölébe vivőt.
A martinyesti ütközeten elesett magyar vitézek sírkövére
Mink is ezen vérhelyre jövénk, koronánknak örökjét
Visszaszerezni, Koburg bölcs vezetése szerént.
Vörös sziklák felett
Oly jól esik nekem,
Hazám vidékein
Körültekintenem.
Cikázó villám az
Én szemem,
Mikor hazám meg-meg
Tekintem.
Elzavart falucskák
Kéklő hegyek alján,
Madárfütty az erdőn,
Vizomlás a sziklán!
Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Mert szép vagy, kellemid
Varázsát bámulom;
Mert jó vagy, tisztelet
Díjával áldozom...
Gyönge violának
Letörött az ága -
Az én bánatomnak
Nincs vigasztalása!
Bölcsője fáját itt faragták.
Ő mégis oly hajó parancsnoka,
Mely Lovranánál százszor elhalad,
De Lovranában nem köt ki soha.
Kelj föl rab-ágyad kőpárnáiról,
Beteg, megzsibbadt gondolat!
Zúgó habjaidba szórom
E virágfüzért,
Dráva! Hajtsd alá, s a partra
Tedd, midőn hazámba ért.
Nem volna életemben bánatos perc,
Nem volna szűmbe néma fájdalom,
Ha lelkemből kihalna drága képed,
Ha sorsodat nem érzeném, óh hon!