Versek a halálról
Ha üldözik a kígyót,
Hozzásimul egy ághoz.
Szárnyaival a lepke
Kék szirmokat utánoz.
Azt álmodtam, hogy már nem élek
s nem élsz te sem;
egymástól távol, idegen temetőn
fekszünk némán.
A semmibe lezuhanónak
mit ér a csillagok zenéje,
mit ér a rét híme,
az erdők állata,
mit ér a gondolatok ereje,
az évmilliók szózata,
mit ér a hímes perzsaszőnyeg
s a pontos óra a falon...
Vidám a vándor, kedv s öröm
Vonul fel homlokán,
Pihenni hogyha hantra dől,
Egy hő nap alkonyán.
Meghalt szegény kis pintyőke,
Liliom a lepedője,
Négy gerlicze vontatja,
Fülemile siratja.
Hogy első csókban jó, szelid,
Lelkét lehellje rád,
A hosszu szenvedés után,
Ölébe kér anyád.
De hát oly ösztövér remény is táplálhat,
Hogy aki még ma él, holnap meg nem halhat?
Hát ha az egészség s az erő jár veled,
Bízhatsz és a halált még messze képzeled?
Bár a száraz hurút koporsós szózatja
A küszöbön álló halált nem ugatja,
Bár hószín zászlóját az elaszott vénség
Fejed pusztúlt várán nem lobogtatja még:
Ne kecsegtesd magad mégis, hogy a sírnak
Lakosai közé még sokára írnak;
Hanem tartsd magadat minden pontban készen,
Mintha készen volna már sírod egészen...
Mécs pislog kunyhó ablakán,
A barna éjen át -
Kunyhóban halvány nő viraszt,
Ringatva magzatát.
S mint messziről ha hárfa szól,
Oly csendes dal foly ajkiról.
Mintha látnám a fehér-ruhás Szentet,
amint Jairus házához közelget,
s hírül hozzák, hogy: Meghalt már a lányka!
Annyit néztük a Göncöl szekerét.
Szeretném tudni: együtt,
Együtt valaha fogjuk nézni még?
E Föld, - ez nem a gyönyörök tanyája
a lelkünk itt csak iskoláját járja...
Már kis idő van
Hátra! halálod, rózsa, közelget,
Ellened a bús
Ősz szele zúzos szárnyat emelget,
A komor éjszak
Gyenge palástod prémjei mellett
Zordon ajakkal
Öszve-fagyasztó dért le-lehellett.
Meztelen volt születésem,
Szinte úgy lesz temetésem...