Versek a halálról
"Hadnagy uram, hadnagy uram!"
"Mi bajod van, édes fiam?"
"Piros vér foly a mentére."
"Ne bánd, csak az orrom vére."
Hull, hull a hó sűrű pihékben,
És nesztelen mindent befed;
Száll a halál, száll, száll szünetlen
Nagyot, kicsit temet, temet.
Mosolygott mindig. Mélabús mosoly,
Melyben sugár s könny lágyan összefoly.
Fölmentem a hegytetőre
S lejöttem a hegy tövihez:
Fenn a föld már kővé mered
S lenn a szikla porlani kezd.
Mily boldogság lenne,
Ha jőne a' halál
Mig ifju ábrándban
Lelkünk üdvöt talál.
Arannyal elcsábíthatod
Igazságot 's törvényt tapod
Kinek azt védni kellene
A' bírót.
Nem félek tőle, csak nem küzdök érte,
Mint őseim... Hisz úgyis megtalál
Az örökhű halál.
Szól a lélekharang...
Huzzák valakire,
Akárkit kérdezek,
Nem tudja, hogy kire.
Ebecském, ebecském
Be jókor elhalál,
Pedig olly ifju, szép,
És hűséges valál.
"Fehér vagy gyermekem,
Mint a’ hó fehér,
Oh mért nem mosolygassz
Jó anyád ha kér."...
Ez már amaz örökös éjjel.
Hűlt tagokkal, holt szenvedéllyel
fekszem süketen és meredten,
két kezem mellemen keresztben.
Együtt küzdötték át az éltet,
Kik most nyugodni ide tértek.
Hangos családi körüket
Pótolja néma sírüreg.
A juhásznak furulyája
Búsan szól,
Bús dalt tanult erdőben a
Madártól.