Versek a háborúról
Fiatal vagyok.
Korán terebélyesedtek vágyaim
szülőföldem hatalmas hegyei között.
Melyet kerestek, a kincs
Csikorgó zár alatt van;
Vérfű a kulcs, előtte
Zár és lakat lepattan.
S mely a kincs átkos őre:
A sárkány veszve tőle.
A villamosba két baka ült be,
Nagy szomorúság támadt körülte...
Csak közlegény! - a gúny éled
S legyint egyet a kezével.
Csak közlegény! - szól a leány
S sarkon fordul mind valahány
Én meg erre azt felelem,
Nem ragyog név fényesebben.
Katonák mennek! Katonák mennek!
Az utca zeng, az utca árad.
Minden szem lobog, minden szív dobog,
A félelem szégyenülten sápad
Hallatára léptük zenéjének,
Mely bátor, erős, teli ritmusú,
Mint egy régi, hősi, harcos ének.
Indul már csapatunk
Fel Galiciába,
Megmutatjuk ott, hogy
Nem indult hiába.
Ősi fák közt tiszta téren
Meghajoltan, hófehéren
Szent aggastyán lépeget.
Lelke szétszáll sok mindenre
S sző tervezve, elmerengve
Boldogító szépeket.
Hozd ki édes rózsaszálom
A lovamra a kantárom.
A lovamra kantárszárat,
Magamra meg' csókot, százat!
Te már mindent tudsz, halott katona,
Vagy ami jobb tán: tudod már a semmit.
Szemed nem bántja bűn és babona,
S füledbe már az örök csend szüremlik.
Az őseknek nem volt Boristenök,
Ki föltüzelte volna kedvöket,
De volt Dalistenök, a harcmezőn
Ennek zengtek magasztos éneket.
"Mi ad, kis méhe, oly erőt,
Hogy küzdve társidért
Meghalsz kasodnak ajtaján,
Bár nem nyersz hírt, se bért?"...
Rongy hálósipkában haljunk-e meg,
Pap, orvos s bába közt, kórágy fölött? -
Vagy harcmezőn, mosolygó ég alatt,
Dobpörgés és ágyúdalok között?
A' hányszor Duna hószinü jégbe takarja el arcát,
Annyiszor ott vélem látni Szilágyi hadát.
Huszárok mennek a falu alatt,
Kitódúl a nép, hogy bámulja őket,
Az ifju lelkesülve mond: "Mi kéj,
Milyen dicsőség a katonaélet!"...