Gyászoló versek
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltünt. A láng, - az voltam én.
A láng ellibbent a sötétben,
amint betört a szélroham,
de mi már hallgattunk is régen,
mint az öregek, komolyan,
nekünk nem mondott semmi újat
az a hirtelen zivatar,
belénk nem csapkodtak a gallyak,
minékünk nem volt ravatal...
Szól a telefón, fáj a hír,
hogy megölted magad, barátom,
hogy konokul fekszel az ágyon.
A bolondok között se bírt
Annyit néztük a Göncöl szekerét.
Szeretném tudni: együtt,
Együtt valaha fogjuk nézni még?
Akit én siratok, ne sírjon
S aki temet, az sírt ne ásson:
Én vagyok a temető-király
S mindenható az én sirásom.
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.
Ily késő éjtszaka ki jár
Ott kinn a temetőn?
Az óra már éjfélt ütött,
A föld már néma lőn.
A gyenge szűz, a patyolat
már utánozza hajadat;
barna, barna,
mintha gyászolni akarna.
A nagy utczasarkon
Öreg koldusasszony,
De nagyon szereti
A jó szívű Annát,
Mindennap kap tőle,
Mindennap egy krajczárt.
És akkor zuhogott, csattogott, villámlott
S akkor kerültem messze szobámat
És akkor őrjöngtem, szidtam a világot
S akkor tiport legjobban a Bánat.
Szelíd, okos lány volt. Kevélyen, árván
panasztalanul járkált mindenütt,
s a hófehér párnákon úgy feküdt,
mint Vénusz oltárán a gyenge bárány.
Szegény magyar volt,
Költő volt, senki,
Nem tudott élni,
Csak énekelni.
Tudós könyvben nincs megírva,
Hogy merre van Árpád sírja.
De figyeld a madár dalát,
Feldobogó szíved szavát,
Hangjait az ősmesének:
Így csendül a regős ének!
Az élőt kínálja gyümölccsel tavasz, nyár,
És kínálja borral a tél, -
De én már tudom, miből él a halott:
A halott könnyekből él.