Gyászoló versek
Börtönudvarból zöld mezőn
Hajlik az út a temetőbe.
Fehér deszkák közt fehérebb sziv:
Az én édestestvérem fekszik.
Anyám: a gyász ma ünnepel.
Vigyázva lépdel a szobán át.
Vén szekrényből, mit por lep el,
Előszedi selyem ruháját.
Szegény nagymamának nincsen senkije,
Egyedül üldögél karosszékibe.
Volt egy unokája, szép és jó gyerek...
Ha rá gondol, a könny szeméből pereg.
Verőfényes, halk őszi napon
Mécsek gyúlnak itt is, amott is.
Kivirágzik sok árva halom,
Hófehér rózsák hullnak hangtalan
A szürke rögre.
Halottak napja van.
Gyászének kísérte szegény házból a koporsót,
Udvart és a szobát tárva hagyák üresen.
Ti boldogító szép szemek,
Sugárotok hogy elfogyott!
A zengő ajk hogy megfagyott!
Szív és kebel minő hideg!
Vigan jár a malom,
Mégis nagy a búja:
A szécsi molnárné
Gyászba van borulva.
Tartós borút nem tűrt a lelke,
Örömre született;
Mint élet-művész kimagaslott
Mindenek felett.
Egy újszülött gyermek halálára
Alig jött s már is elhagyott,
A kit úgy vártatok,
Szerelmeteknek gyermeke; -
Szülék, ne sírjatok!
Szerencsétlen, igen szerencsétlen
Gyermek, mint keseregjem halálodat?
A' rabló erdőben lakott,
Szeretve nőt, 's két magzatot;
A' két gyermek rég elhala,
Szeretve már csak nő vala.
A mig köztünk volt, hármat szeretett:
Hazát, barátságot, becsületet...
Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézve bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi útakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk...
Ohajtom én hüs sírhalomban
Aludni csendes éjemet,
Szendergve boldog nyúgalomban
Leélvén kínos éltemet.