Gyászoló versek
És meghalok és semmi, semmi.
Körülbelül két asszony fogja
Észrevenni.
Ifjuságom poharába
Bort ne töltsetek hiába;
Nem kell nékem többé lélek,
Ily világban minek éljek?
Lányka! miért ez elázott arc, e harmatozó szem?
Mért e fájdalom? e szív dobogása kiért?
Szegény csibécske,
Ó, hogy szerették,
Mennyit becézték...
Míg éltél, neveténk, sírodba könyezve teszünk le...
Akik lakoznak csendben valahol,
Szomorú fűz akikre ráhajol,
Akiknek sírján halvány mécs lobog,
A gyötrődést azok már rég feledték:
Mi sírva élünk, ők meg boldogok...
Ifjukoromnak eszményképe,
Te voltál az a lány!
A költő bájos felesége
Te lettél azután.
Künn a város szélén
Egy csöndes utcából,
Nagy, szivtelen gőgtől,
Hiuságtól távol -
Szűk koporsót visznek.
Vedd szárnyaidra mesemondó szellő
A május minden ékességeit:
A fényt, a dalt, az áldást és a csendet,
S ahová küldlek, oda, oda vidd.
Egy jámbor remetét lelsz e kis üregbe letéve,
Kit szent gondjai közt csendesen ére halál.
Oh anya! meg ne sirass, hogy ezen kis sírba leszálltam...
Férj s atya nyúgoszik itt; özvegy s négy árva keserve
Tette beszédessé rajta e néma követ...
Itt nyugszik Haspók, s örömest, ha zabálni lehetne;
Testét egy buzatár potrohos öble fedi.