Gyászoló versek
A rózsák: ez volt minden örömed.
Tavalyi rózsák hulló levelét
Gyüjtötted, gyüjtögetted
Dobozba pergetted a szirmukat
Titokzatos, tűrő, halvány mosollyal,
Szelíden, szépen, - ki tudta: minek?
Koporsó-párnának.
Rég beomlott sziklavárak
Felépülnek könnyedén,
De ott porlad, a ki meghalt,
Sülyedt sírja fenekén.
Most virággal kezemben
És bánattal szivemben
Egy sirra de jó volna
Hivőn letérdepelnem.
Vándor, ki csak álorcás arcát látod,
Mikor vigan mesél és boldogan,
Halkan köszöntsd a jó bohémbarátot,
Kinek szerette szép halottja van.
A nóta tán virágról szólott,
Mely elfonnyadva hullt a porba...
A rongy-falakra ráborultál,
Zokogtál, sírtál fuldokolva...
Kétes uton jártál, kevesektől értve, s ha célod
Nagy vala, elfedezé azt kor előtti halál.
Búsan búgó bús gerlice
Elrepülne messze földre,
Messze földre, zöld búzába,
De nem szálla zöld búzába,
Hanem szálla konkoly ágra;
Konkoly ágát kopogtatja,
S kedves társát siratgatja:
- Társam, társam, édes társam...
Feléd borongnak, bús temető, komor
S vad képzetekben éji keserveim;
Feléd, hol elhúnyt jó atyámat
Sír födi, és füzeid takarják.
Elszáradt a rózsafa,
Fátyolkendő függ rajta,
Hej baj, hej baj!
Nem leszek én víg soha.
Ha én feküdnék most a hant alatt,
Anyám, Te drága,
Neked fekete volna minden pillanat.
1
Mely nevetés ez alant? mi öröm van a síri világban?
A komor árnyak közt Megyeri szelleme jár.
Megint ott vagyok elverten,
Túl a nagy, családi kerten,
A mindszenti temetőben,
Gondolatban s balogul:
Megint nincs semminek célja
És ezernyi kétség-héjja
Megint a szivemre hull.
Ezen az első őszi reggelen
Jobban fáj, hogy már nem lehetsz velem.
Nem zugtak a harangok,
Pap nem imádkozott;
Nem vitte gyászfogat ki
A kedves dalnokot.
Mert szeretett Hispánia
s versed mondták a szeretők, -
mikor jöttek, mást mit is tehettek...