Gyászoló versek
Kijöttem hozzád,
te árva, szép, te jó holt.
Mert itt olyanokat gondol az ember,
amilyeneket eddig
sohase gondolt.
Idegen sírok közt botorkál a lábam,
Idegen ősz fázós, öreg avarában.
Ki hallotta a temető dalát?
Fojtva, sikongva szól,
A föld mélyébe ásott árva vágy
A horpadt hant alól.
Mint a munkás, ha elállítja gépeit
gyásza jeléül: állítsd el titokzatos
szövőszéked, Poézis! Zokogj, mostoha
kitagadott Orestes, mert Elektra tünt
az alvilágba, nővéred, ki gondosan
ápolt és dajkált, áldozott és siratott
és siratott...
"Add vissza Föld! hisz benned van eltemetve!"
A Föld nem felel. Sötét van idelenn!
Tudom, hiába mutatok az égre,
ön csak a földre néz:
a mélybe,
ahol szívének kincse van elásva.
Tudom, nem hallgat a vígasztalásra.
Gyenge violának
letörték virágát,
bokros pántlikával
zászlófőre kötték.
Oda az öreg úr, megdicsőült szépen,
Cireumdedérumát most éneklik éppen...
Neki szól az ének gyász harmoniája,
Lélekzetet sem vesz, úgy figyel reája.
A temető gyászos homályán
Egy sugár ma is átdereng,
A kegyelet égből leszállván
Megáll a sirhalmok felett,
S zarándokol az özvegy, árva,
Szemekbe' könny, az arcokon gyász,
S hol enyészet ül egymagába:
Templommá lesz a néma ház.
Mért könnyezel, anyám? Ne sírj fel engem!
A földi létből ami szép: az álom...
Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
Ki fényesen majd jutalmazni tud...
Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézve bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi útakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk...
Tartós borút nem tűrt a lelke,
Örömre született;
Mint élet-művész kimagaslott
Mindenek felett.
Verőfényes, halk őszi napon
Mécsek gyúlnak itt is, amott is.
Kivirágzik sok árva halom,
Hófehér rózsák hullnak hangtalan
A szürke rögre.
Halottak napja van.