Gyászoló versek
Kis leány az utca-sarkon,
Ibolyáid megveszem,
S valamennyit, valamennyit
Egy kis sírra ráteszem.
Idegen sírok közt botorkál a lábam,
Idegen ősz fázós, öreg avarában.
Kijöttem hozzád,
te árva, szép, te jó holt.
Mert itt olyanokat gondol az ember,
amilyeneket eddig
sohase gondolt.
Tiszta, szelíd lelkét csöndben ringatta az alkony,
Egy volt ő s a mező, benne a róna dalolt...
Szavak szobrásza, én, ki sokszor álmodoztam
Faragva fínom ígén, hogy egykor, ritka mester,
Dobbantom népem szívét meg nem romló remekkel,
Alázattal nyulok szerszámaimhoz mostan.
Kisded! korán elhervadál,
Mint hajnalon letört virág,
Korán sülyeszte sírba a'
Rontó halál' ádáz keze,
Kivágva kiméletlenűl
Léted' derülő reggelén.
Zúgó szél zajong, üvöltöz
Völgy' virágain:
Szívpanasz, nehéz keserv nyög
Lányka ajkain.
Langy harmat a' sárga mezőre ha hull,
A' völgy violája ifjodva virúl:
És balzsamot önt ha az égi remény,
Nem zúg vihar a' panaszos kebelén.
Pusztább az ég egy fényes csillagával!
A nap egy hő sugárral hidegebb;
Egy árnynyal gazdagabb borult jövendőnk,
Egy sebbel szívünk, mely be nem heged.
Karosszékben ültem.
Lángolt a forró nyárközép
s szivembe őszi napnak
szelíd bánatja költözék.
Derekamban tizenhétéves izmok ringatóznak
És szemem meg nem csorbul a horizontnak az élén.
Eltemette honját
A mohácsi vész,
Vissza vércsatákból
Tér a bús vitéz.
Ne hagyjon el engem a múzsa kegyelme,
Ne fogyjon el addig ez a vékony elme,
Míg rólad is egy dalt könyvembe nem írok,
(Szűk hála, de minden, amit adni bírok).