Versek az életről
Ott szemben laknak. Egy zöld lámpa ég.
És jól belátni innen a szobámbul.
Csend, béke. Kávé és lámpás idill.
Ti kérditek, miért vagyok?
Miért kelek fel újra?
Hogy lássam, mint a kósza szél
a lányok aranyos, finom haját
könnyes arcukba fújja.
Szobám kulcsát a tengermélybe dobták,
és nem mehetek most haza.
Egy tenger lett a távol,
és tenger szívem panasza.
Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.
Szegre, morály! bíztos hajlék, amelybe vonúltunk.
Lássunk munkához, rágjuk a hír fiait!
A föld alól a gyors csirák
kidugják fejüket,
a fák, mint boltos áruját,
kirakják a rügyet...
Ha idő az örökséggel
Irtózva ölelkezik.
Ha a halál az élettel
Végső harczot küzködik...
Hajh, megmaradni nagy betegnek,
Sírba-rugandó idegennek,
De élni, de élni.
Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.
A kevély szerencse szeret játszadozni,
Mint tenger, szél nélkül, habokat csapdozni,
A hatalmasokkal szeret hadakozni,
A szegényt csak lábbal szokta rugadozni.
Berki szeret tánczolni; pedig minden ki kaczagja,
Hogy roszszúl tánczol, 's nem tud ugrálni szegény.
Siket, 's vak a' Szerencse,
Nem hallja a' Könyörgést;
'S nem látja a' Könyörgőt;
Mellyért is állhatatlan
Ha elhagyottan, fényes pusztaságban,
Magányosan a nagy, zsúfolt világban
Feledve áll egy szenvedő,
Ez az, akin minden szem kérdve nyúgoszik,
Kin az egész világ megosztozik...
Gróf Vass Ottilia emlékkönyvébe
Oh, van egy égő nyughatatlanság,
Mellyel az emberek már megszületnek,
Egy gyötrő kín, melyet magok szeretnek,
Sovárgó vágy, mely nékik boldogság.