Versek a családról
Fecske, fecske, mi jót hoztál?
A szobámba lopózkodtál:
Nincs-e meg a tavasz itten?
Azt keresed talán itt benn?
Nagyanyóka: Hová, hová, nagyapóka?
Nagyapóka: Ne is kérdje, nagyanyóka.
Nem tudom, mi történt velem,
Minden délben fáj a fejem.
Hunyad alatt, egy kis házban,
Élt az özvegy, talpig gyászban;
Mint gyümölcs a fát, lehajtja
Nehéz gondja, gondolatja:
Neveletlen négy magzatja.
Legyen tavasz, legyen tél,
Feleségem korán kel:
Azért arca oly piros,
És beszéde oly okos.
Egy király utazván, egy mezőn megszállott,
S egy paraszttal, ki ott kapált, szóba állott.
Jó ember! serény vagy látom a munkában,
Izzadásod bére mi lehet napjában?
Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?
Gondoltok-e ugy néha-néha rám?
Mondjátok-e, ha estebéd után
Beszélgetéstek meghitt és vidám,
Mondjátok-e az est óráinál:
Hát a mi Sándorunk most mit csinál?
Mintha csak ma volna, úgy eszembe' van még,
Az asztalnál körben ült a kis család,
Kint a vihar tombolt, oda-odaverte
Ablakainkhoz a zúzos rózsafát.
Bóldog, ki fákat űltet, ólt
Ifjú legény korában,
Osztán azokra gondja vólt,
Hogy nőjjenek bujábban,
Hernyó, bogár ne bántsa,
Nyúl, kecske meg ne hántsa.
Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.