Versek a bűnről
Ágnes asszony a patakban
Fehér lepedőjét mossa;
Fehér leplét, véres leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Krisztus urunk Szent-Péterrel
Vándorolván gyalogszerrel,
Magyarhont is útba ejté,
Az alföldet nem felejté,
Ha a beszéd nem szófia
És áll a géográfia,
Amit ugyan eldönteni
Szoroska hely az itteni.
Szörnyű volt a pokolnak feliratja,
csak a nagy Dante írhatott olyat,
de lelkem a bűnöst mégsem siratja,
ki lenn a jégbe vérkönyűt folyat.
Az erkölcs s ártatlanságnak
Akit őriz angyala; -
Aki használt a világnak, -
Senkinek nem árt vala; -...
Emléked nincsen és mégis kiáltva
Beszéli, hogy nem élsz, hogy megbukál...
"Apám! apám! mond a mágus fia,
Szentségeink között jár egy egér,
Mindent bemocskol, megrág. Tűrjük ezt?
Te tudod, Uram, nem zaklattalak
Sűrűn imákkal, könyörgéssel,
Egy sóhajtással, mely szívből fakad,
Érintkezem én az éggel,
Ha kél a regg - ha száll az éjjel... -
Te meghallod a halk imákat,
Bús töredelem, gyermeki alázat...
Villámháritók vannak palotádra kitűzve:
Bizton nézed azért isteni kéz nyilait.
Ó magyar vérbül eredett Menyecske!
Czinkosod' karjánn, ki urad' fejére
szarvakat raggat, hova mégy mosolygva
olly sietéssel?
Bűneit egy csupa-vágyás, vén csontnak,
Szeresd, sajnáld a bűneimet,
Csak azt szeretem s annak hiszek,
Ki a bűnöket sírva szereti.
Betűk és ajkak fennen hirdetik:
Hogy a világ órjásilag halad;
Mondják: az ember, ez erkölcsi lény,
Tökélyesebb lesz minden perc alatt.
Követ sírjára, hisz nem nőne ott virág,
Mi könnyhullás frissítené azt fel?
Óh, voltak egykor vad és barbár idők,
Mondják mosolyogva simán a Tettetők;
"Csupa boldogság mostan az életünk."
Igaz, Tettetők, nektek, de nem nekünk!
Így volt-e tervedben Uram?
Virrasztó szemed csukva van,
Nem döntöd el, ki győz, ki essék,
Az isteni bús semlegesség,
Sorsára bízta e szép csillagot.
Ez lázban égett, dacban lobogott,
S te pillanatra lehunytad szemed.