Versek a bűnről
Uram, bántottál, űztél, megaláztál,
Sokféle ostort suhogtatott kezed:
Te tudtad, miért.
Kis szolgád bizton nagyokat vétkezett.
A szenvedélyre jött a szenvedés.
Szines kéjhabra gond, sötét, nehéz.
Mámor ködére tiszta öntudat,
Amelynek kése szívünkben kutat.
Rab szerecsen véres veríték-gyümölcse,
Melyet, hogy ládájit arannyal megtöltse,
Fösvény Anglus elküld messze nemzeteknek,
Nádméz! mennyi kincsét olvasztod ezeknek.
Krisztus feltámada!
Nekünk örömet ada,
Vére reánk árada,
Haszna rajtunk marada.
Nyerj irgalmat közben járó Jézus Krisztus!
Szent atyád előtt!
Szende szopós-borjat cipel a pór kurta kötélen
Szolgabiró úrhoz, aki előtt pőre foly,
S kéri, fogadja el azt. A teins úr kérdi haraggal...
Urunk, atyánk, az ég lakója;
A csillagoknak alkotója,
Ki fentartod mindenütt a rendet;
Dicsőség a te nagy nevednek!
Hogy meghalok - felsem veszem,
Hiszen az élet' folyása,
Hogy ember embertársának
Nyugalom helyét megássa
Erdő középen áll maga,
Elmult idők átkos laka.
Szobáiban soh'sincs világ -
Velőt rázó a' némaság.
Emberektől eltitkolám
De sirodnak mind megmondtam,
A mit mélyen szenvedek én:
Vádat, szégyent, nagy titokban,
Hogy megölőd tán én voltam!
Athénásban egykor vévén feleséget
Egy fő tolvaj, ada pompás vendégséget.
Megragadom csákányomot,
Megnyergelem pej lovamot,
Kivágtatok a pusztára,
A betyárok tanyájára.
A ki az együgyűt hálóba keríti,
Végtére magát is veszélybe meríti.
Egy éh patkány egyszer ment volt a víz szélre
Oly céllal, hogy által úsz a túlsó félre.
Gyászt ver rám minden óra
Sötétitett szobákban.
Mint halottkisérőnek,
Roskad, remeg a lábam.
Az első lopást, hogyha sikerül,
Követi másik, harmadik,
S napfényre hogyha gyorsan nem kerül,
Az Isten tudja hányadik.