Versek a bűnről
Te tudod, Uram, nem zaklattalak
Sűrűn imákkal, könyörgéssel,
Egy sóhajtással, mely szívből fakad,
Érintkezem én az éggel,
Ha kél a regg - ha száll az éjjel... -
Te meghallod a halk imákat,
Bús töredelem, gyermeki alázat...
Gyászt ver rám minden óra
Sötétitett szobákban.
Mint halottkisérőnek,
Roskad, remeg a lábam.
A ki az együgyűt hálóba keríti,
Végtére magát is veszélybe meríti.
Egy éh patkány egyszer ment volt a víz szélre
Oly céllal, hogy által úsz a túlsó félre.
Megragadom csákányomot,
Megnyergelem pej lovamot,
Kivágtatok a pusztára,
A betyárok tanyájára.
"Apám! apám! mond a mágus fia,
Szentségeink között jár egy egér,
Mindent bemocskol, megrág. Tűrjük ezt?
Emléked nincsen és mégis kiáltva
Beszéli, hogy nem élsz, hogy megbukál...
Így volt-e tervedben Uram?
Virrasztó szemed csukva van,
Nem döntöd el, ki győz, ki essék,
Az isteni bús semlegesség,
Sorsára bízta e szép csillagot.
Ez lázban égett, dacban lobogott,
S te pillanatra lehunytad szemed.
Athénásban egykor vévén feleséget
Egy fő tolvaj, ada pompás vendégséget.
Emberektől eltitkolám
De sirodnak mind megmondtam,
A mit mélyen szenvedek én:
Vádat, szégyent, nagy titokban,
Hogy megölőd tán én voltam!
Óh, voltak egykor vad és barbár idők,
Mondják mosolyogva simán a Tettetők;
"Csupa boldogság mostan az életünk."
Igaz, Tettetők, nektek, de nem nekünk!
Erdő középen áll maga,
Elmult idők átkos laka.
Szobáiban soh'sincs világ -
Velőt rázó a' némaság.
Követ sírjára, hisz nem nőne ott virág,
Mi könnyhullás frissítené azt fel?
Hogy meghalok - felsem veszem,
Hiszen az élet' folyása,
Hogy ember embertársának
Nyugalom helyét megássa