Álmokról szóló versek
Álmomban lágy gyolcsot szőttél,
Oly elomlót, mint a köd.
Csak libegett, nem suhogott
Holdas ujjaid között.
Az ablakomon karcsu jégvonalkák,
fagyos mosollyal rámköszöntenek.
A reggel fagyos, merész pattanással
megint kinyílott, mint a nagy sebek.
Ha éltünkben kínt szenvedünk,
S még a remény is elhagyott,
Csak egy marad írül nekünk,
Mit a természet meghagyott...
Lehajtják fejük' a virágok,
A madár pihenőre száll,
Emelkedik az est dagálya,
Mindjobban terjed a homály.
Szép jó reggelt, nyuszikám!
Adjon Isten, Gyuszikám.
Mit álmodtál, nyuszikám?
Réten jártam, Gyuszikám.
A hófehér vánkos oly lángoló,
a paplan, a terítő ég a tűztől,
az álomból izzó fénykéve űz föl,
ágyamba háborog egy lángfolyó.
Patakvíztiszta kék szemével
Az öröm rám is nevetett.
Mint tisztainges kis gyerek
Agyamba bujt egy komor éjjel.
Fülembe cseng egy kábító, komor szó,
csillagtalan, homályos éjidőn.
Agyam szorít, mint egy fehér koporsó,
vérem kavarg habozva, rémítőn.
Járjatok halkan át szobámon...
Most, most szövődik legszebb álmom.
Födjétek el az ablakot,
Hazudjátok el a napot.
Hogy is volt csak? A fáradt, bús öt érzék,
Öt halk rabszolgám, ernyedten pihent,
A színek selymét és a hangok ércét
Elejtették. Sötét volt. Tiszta csend.
Elég a nappal gyötrelme, gondja,
Várom az éjt, mely fátylát kibontja;
Várom az éjt, de hiába várom,
Mit ér, ha nem száll szememre álom.
Azt álmodtam, hogy már nem élek
s nem élsz te sem;
egymástól távol, idegen temetőn
fekszünk némán.
Oly halkan ver a szívem, mint az álom,
Csak nézem, hogy huny napra nap,
Üdvösségünk percétől minden perccel
Mind távolabb esünk, mind távolabb.
Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,
Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?
Mért hogy ennyi rémes, gyötrő álomlátás
Eszméletre nem hoz, csattogás, villámlás?
Jaj, de furcsát álmodtam!
Király voltam álmomban.
A koronám tök hajából,
A paripám lenge nádból
S hajaha!
Répából volt a sarkantyúm taraja.