Versek az álmodozásról
Ahol mások élnek, szeretnek,
Én eljöttem ide betegnek,
Csókot temetni, álmot dobni,
Nyugodt partokon nem nyugodni.
Hogyha pályád ellenébe
Küzd az álnok vad gőgjébe,
S tőrt hány minden lépteden;
S nincs ki nyújtson hív oltalmat
Vészhozó ösvényeden...
Hűvös park, őszi reggelek:
Dér-ittasan leszállingóznak
Valakire
Vörhenyes tölgyfa-levelek.
Egy hídon mentem át, az Izvoron.
Furcsa hidacska volt:
Két szál fenyő,
Csak úgy, egymásba róva,
Az Izvor lent dalolt.
Megszünt a táncz s a vig zene,
Elmult a bűvös éjszaka,
E farsangon a nagy világ
Elég sokat vigadhata.
A fantáziám madaraira
Lappangva les egy láthatlan íjász,
Hervadó lelkem ős-bozótja közt
Áll, térdel, fekszik, de alig hibáz:
A sápadt égből kék vér harmatoz.
Hajnali kellemü fény
Hinti mosolygva sugárát,
Melyre az ifju remény
Rakja le fellegi várát;
S édes irányra feszülten
Nézi magas remekét;
Érzete istenesülten
Fölleli biztos egét.
A napot is legjobban szeretem,
Midőn legelső ténye megjelen,
Ám ő, a végtelenben valahol
Még távol kóborol.
Dalra, dalra, néma húrok!
Lengj előmbe, ideál;
Hagyd hevűlni képzeményim
Égi fényed bájinál.
Bár a végzet azt akarta,
Hogy szegény fiu legyek -
Kedve jó pillanatában
Szép kis kerttel álda meg!
Jó estét emlékek. Adj Isten, álmok!...
Kékszemű ködben tünedeznek, szállnak
Foszlányai a sugárteli délnek, -
Lengő, testetlen árnyak már, - nem élnek.
Óh, pírban fürdő
Szépséges világ,
Pihent testeknek
Boldog, lomha kéje,
Rejtelmes, fényes,
Ezer puha fészkű,
Gyönyörű város.
Ó, mondd,
Ha későn, s ha őszi harmat,
Levelek hullása, daru távozta után,
Egyszer,
Egy kék hajnalra, arany délre, piros estre,
Vagy egyetlen órára csak -
S ha küszöbömre nem, hát ablakomba...
Álomvilágba vitt a lepkeszárnyam.
Álomfolyondár fonta át szívem.
S mint szálltam, szálltam, messze szálltam:
Nem látta senkisem.
Minden ágon, minden bokron
A' csalogány énekel...
Szerelem édes álmában
Boldog az ifju kebel.