Versek az állatokról
Völgybe le, hegyre föl, -
Zúg, robog és fütyöl
Szárnyas vasut.
Forg a kerék, robog,
Városok és romok
Látképe fut.
Itt van az ősz, elmúlt a nyár,
Búcsúzik a fecske madár.
Hallod-e te kis gilice,
Ne rakj fészket út szélire,
Mert az úton sokan járnak,
Téged ottan megtalálnak.
Ki már több nyarat élt, beteg, szeretne is elköltözni, de nem
tud; csak gubbaszt az őszi fán; hű párját elvesztette, régi dalait...
Falu végén egy kerek tó,
Abba folyik a Berettyó.
Ottan úszkál hat libuska
Ott lubickol kis Iluska.
Ica, rica, kukorica,
Hozzad gyorsan, kis Marica!
Hajnal óta kiabálok,
A lábamon alig állok.
Itt vagy, itt vagy, fecskemadár,
Szívünk olyan régóta vár,
Daltól zeng az eresz alja,
Felvidámul, aki hallja.
Ne csúfold a szegény szamarat,
Amiért a lótól messze marad...
Uj tavasz illata! - langyos, meleg a lég -
Nagy téli álomból ismét felébredék.
Kizöldül a mező szinehagyott leple
Mélyebben lélegzik anyaföldünk keble.
Pók szőtte szürke szálait az erdőn,
Fonalait kelő nap aranyozta.
Kisebb körök, nagyobb körök,
Csodálatos körök...
Kavarodik a fák felett
Egy fekete varju sereg.
Talán gondolatim szállnak
Tetejében a nagy fának?
Három fehér hattyú
Egymás után halad,
Esti szürkületben,
Árnyékos sötétben
Sötét fenyük alatt.
Fütyült nádsipján, csermely-tiszta hangon
Világitó, aranyszin éneket,
Örömtől megremegtek a virágok. -
De nem hallgatták meg az emberek.
Aranyszemű békák néznek
Egy vizi rózsára,
Fehér rózsa tó vizében
Inog hosszú szára.