Versek az állatokról
Egyszer egy kis cica
Elindúlt álmába,
Szerencsét próbálni
A kerek világba.
Volt egy török, Mehemed,
Sose látott tehenet.
A kis angyalkák szürkeszín szitáján
a földre szikra lisztszemek szitálnak
s a fehér földre mosolyogva, lassan
repülnek, szállnak.
Ott húznak el minden délben,
Nyári délben,
A süstörgős, a fénycsóvás Nap alatt:
Arany-tollas, arany-boglyas
Madarak.
Árva gólya áll magában
Egy teleknek a lábjában,
Felrepűlne, messze szállna,
Messze messze,
Tengerekre,
Csakhogy el van metszve szárnya.
Tehén.
Jó a tehén, mert táplál
Tejével, vajával,
Szappanos gyertyát csinál
És szappant zsirjával...
Kedves helyünk a majorság,
Már magában egy kis ország;
A majoros a miniszter,
Kit az egész ország tisztel.
Jaj, jaj, szegény Bodri kutya
néked ugyan megesett:
Ez a kecske, haragjában,
a szék alá kergetett.
Amikor a melegűlt tavasz a kebelét kinyitotta
És a leggyönyörűbb víg nap az égre kerűl,
Minden kis féreg csúsz-mász vagy szökdös alá s fel
S a nap alatt kedvét tölti szokása szerént.
Kicsi fülemile dalol,
Elrejtőzve, ki tudja hol?
Nem hallja más, csak én hallom
S szívem elmereng a dalon.
Kis gyerekek, valamit
kérdezek most tőletek:
Vigyázzatok, hogy aztán
okosan feleljetek.
Kutya baja se volt a kis kutyának.
És dolgai hogy jól folyának,
Oly hetyke lett, oly vakmerő,
Semmi veszélyt nem ismerő,
Senkit, semmit nem tisztelő,
Hogy a gazdája czélszerűnek vélte
Jó somfabottal megfenyítni érte.
Nagy lett volna a tudósnak
Az ő tudománya,
De mi haszna, ha kevés volt
A vágott dohánya.
Vándor, állj meg! az ég harsan.
Hova mennél a viharban?
A sötét, vad éjszakába'
Szól az orkán orgonája,
Záporesőt ont a felhő,
Recseg-ropog, zúg az erdő.