Velence
A mi életünk sóhajoknak hídja,
Mely átível a sötét lagunán, -
S majd jőnek egykor boldog gondolások:
Szerelmes párok - sok százév után...
Varázsigéül mondom
magamban: "London, London!"
Bűvös szőnyeg, terülj hát,
időn vissza, téren át
hét országon repülj át!
Miért láttam én a tengert
És a márványpaloták zsibbasztó ragyogását,
Miért láttam én az őrjítő kéket,
Mely a végtelenbe belevakít?
Szent Márk dicső terén, melyet mélán tapostam,
valaha régesrég egy másik bús magyar,
méltóbb költő mint én, és hős mint senki mostan,
tiport hatalmasan, ki tudta mit akar!
Neptúnus vizinek kebelében látta Velencét,
Mellyet egész tenger mint fejedelmet ural:
Nossza no most fitogasd tarpéjai váradat (úgy mond)...
Ó mennyi szerencse
és mennyi talány!
A régi Velence
s az ifjú leány.
A tengeren mily tiszta fénnyel
Csillan az édes holdsugár!
Jöjj gondolámba, itt az éjjel,
S rég várlak én epedve már.