Várakozás
Egyre várlak. Harmatos a gyep,
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Mint elátkozott királyfi
Túl az Óperencián,
Él magában falujában
Pató Pál úr mogorván.
Mikor a hervadt falevél
Lehull, bágyadtan, szótlanul:
Lelkemben első tavaszom
Egész világa felujul.
A napot is legjobban szeretem,
Midőn legelső ténye megjelen,
Ám ő, a végtelenben valahol
Még távol kóborol.
Nem érzem nyomorát a mának,
Szó nélkül szenvedem...
Nem fáraszt, de uj harcra biztat
E néma küzdelem...
Hogy várlak! hogy esengek!
Szívem miként dagad!
Mért nem jösz csillapítni
Öldöklő lángomat!?
Laci öcsém, ki fent a Végeken
Karddal teremted most a hősregéket,
Találjon rád e forró énekem,
Mit röstelkedve, féltve küldök néked.
Éjfél van, már Lúna leszáll, s eltűnik az óra,
S ablakod elleniben én egyedűl vagyok itt.
Ablakban könyököl a kis Gizike,
Nincsen e világon gondja semmire.
A szoba közepén hever babája...
Bánja is ő, mostan nem gondol rája.
Elvégeztem a kertemben
Minden munkát rendibe,
Most csak várom, egyre várom,
Mikor jön már Évike.