Trianon
Szob: gyermekemlék... rózsás nyári reggel...
Hajóraszállás: boldog izgalom;
A Duna képe, parti zöld hegyekkel,
Út Budapestre napfényes habon.
A korzó népét nem izgatja már:
Öngyilkost hánytorgat az ár,
De a hajósok rúdra kaptak:
"Azért se adjuk a haboknak!"
"Utána!" - s mig fölhajt az estben
A ladik- és a hullaverseny,
Fogadnak rá a pestiek:
"Nem érik el!" Nagyon siet...
Elveszett hazámnak Emporiuma,
Sűrű könnyeimnek megindítója.
Mielőt rám szállna az örökös est,
Búcsúzkodni jöttem hozzád, Budapest.
Az orra hegyorom.
A szája örvény.
Szemei tengerek.
De sohsem rengenek,
Csak néznek merőn, rebbenéstelen,
Bennük összefoly mult, jövő, jelen.
Mohit, Mohácsot átélte a nemzet
S minden veszélyt, mit ég haragja ont...
De azt gondoltuk, belepusztul egybe,
Hogy odavágta villámát a hegybe:
1920-ban Trianont.