Temető
Dózsa fejét itt adták át a földnek,
Mikor megjárta már a zord bitót.
Bámul ezredek agg órjássa, a törpe utókor,
Sírköveid mondják: nagy vala lételed is.
Megszólalt másodízben a kakas,
Hangját az éjben hosszan nyujtva el...
Az ó-temetőben tegnap
Nekidőltem egy sírhant-félnek
S azokra gondoltam csöndesen,
Akik élnek.
Voltam lakásodon,
Meglátogattalak,
De hiába jártam,
Meg nem láthattalak.
Együtt küzdötték át az éltet,
Kik most nyugodni ide tértek.
Hangos családi körüket
Pótolja néma sírüreg.
Az aranynapban zöld rácsok mögött
Az apró halmokon százszín virágok,
Élt három évet, egy napot, ötöt,
Ezt hirdetik a bádog fölirások.
Virágos ágyak mélyén gyermekek
Álmodják már az örök életet.
Nem mint mások könyes szemekkel,
Búsulni ide nem jövök;
Nekem itt virul a boldogság,
Itt fakadnak az örömök.
Anyám: a gyász ma ünnepel.
Vigyázva lépdel a szobán át.
Vén szekrényből, mit por lep el,
Előszedi selyem ruháját.
Kis barna fejfa, korhadó,
Temető árka mellett...
Szegény bűnösnek igy is jó;
Alatta megpihenhet.
Egy ablaka lesz a szobámnak
És arcomon ezer redő
S száz lépésre a temető.
Az ismeretlen, végtelen temetőben
Az ismeretlen temetőben
én, ismeretlen, kósza lélek,
keresztek közt, gyászdalt dalolva
virágosan megyek az éjnek,
s sírok: ki tudja, miért, miért nem?
Megsápadtam, míg ideértem.
A temetőn régi templom,
S régi templom csonka tornya,
Lelkemet túl a sírhalmon
Az ég felé intve vonja.