Temető
A temető gyászos homályán
Egy sugár ma is átdereng,
A kegyelet égből leszállván
Megáll a sirhalmok felett,
S zarándokol az özvegy, árva,
Szemekbe' könny, az arcokon gyász,
S hol enyészet ül egymagába:
Templommá lesz a néma ház.
Nem mint mások könyes szemekkel,
Búsulni ide nem jövök;
Nekem itt virul a boldogság,
Itt fakadnak az örömök.
Együtt küzdötték át az éltet,
Kik most nyugodni ide tértek.
Hangos családi körüket
Pótolja néma sírüreg.
Bús szivűek temetőbe mennek;
Oh, nekem sem ismeretlen útja, -
Kik szerettek, régen ott pihennek!
Dózsa fejét itt adták át a földnek,
Mikor megjárta már a zord bitót.
Ha jő a sápadt ifjú-Éjjel,
Kit csókkal vár a Nap leánya,
Kitárul két temetőkapu
S belovagol búsan-frissen
Az álmok kapitánya.
Az aranynapban zöld rácsok mögött
Az apró halmokon százszín virágok,
Élt három évet, egy napot, ötöt,
Ezt hirdetik a bádog fölirások.
Virágos ágyak mélyén gyermekek
Álmodják már az örök életet.
Egy ablaka lesz a szobámnak
És arcomon ezer redő
S száz lépésre a temető.
Vén, halottas esti kert.
Itt-ott ferdén, egyedül
Egy-egy tél-túl földbevert
Furcsa fejfa hegye dűl:
Megpihenne, ósdi rom,
Elzuhanna békiben
Lent a füves, ó siron,
Hol gazdája rég pihen...
A temető zugában
Vetettek neki ágyat,
A többiektől távol...
Talán hogy nyomorából
Ne vessen rájuk árnyat!
Az ismeretlen, végtelen temetőben
Az ismeretlen temetőben
én, ismeretlen, kósza lélek,
keresztek közt, gyászdalt dalolva
virágosan megyek az éjnek,
s sírok: ki tudja, miért, miért nem?
Megsápadtam, míg ideértem.