Tavaszvárás
Elsárgult fák levélzetére
Hull híves őszi permeteg,
Az est homálya ködbe olvadt, -
Szívem' tavasz-vágy szállta meg.
Leesett egy magszem. Picike, sárga.
Nem kősziklára s nem a járdára,
Öleld magadba fekete föld karja,
Forróság ne érje, hideg ne marja...
Messze még a tavaszig?...
Alig várom, óh alig.
Hogy már egyszer valahára
Megfürödjem langy sugárba'.
Jövel, jövel lágy szellők szárnyán,
Kékelő ég arany sugárán
Te várt, mosolygó hatalom!
Még fagy öleli föld felületjét,
De mozdul az élet.
Az első sugár
Szinesre szövi mezők szövetjét,
Már utban a sok dalos madár.
Már sejtem őt, ha a lágy alkonyatban
A felhőt nézem, mely violaszínben
Valami távol muzsikára ballag
Egy ismeretlen rétre, messze innen.
Szürkül a hónak bársony leple,
Fehér szépsége tovatűnt,
Valami hamvas szín belepte
Az egész tájat odakünt.
Az egész szőllőhegyet látni most,
a hegy husát most látni meztelen,
mint ájult hölgy, mutatja fesztelen
telt formáját, a gömbölyűt, csinost.
A végtelenből jött, de a platánok
Hallgattak, a sok zord, kevély sudár,
- Csak villámtól reszketnek a titánok,
Mit nékik egy kis halavány sugár! -
Szellő támad délről s fujdogál melegen,
Olvasztja a jeget a büszke bérceken,
Üdül a föld, arcán mosoly kezd látszani,
Szegény rabnak végre tágulnak láncai.
Köd borult az őszi tájra,
Búsan hallgat a madárka;
S mely ott virul messze, távol -
Álmodik egy szebb hazáról.
Tél van, hólepte szép fehér hideg tél,
elmúlt a földről bűbáj, szín és élet,
Csak csöndes álom - s vágyak végtelenje,
mely tetszhalott szívemben újra éled.
Valami nagy, elérhetetlen szerelem
ködlik a mezők felett,
elnyújtott, fájó, végtelen kiáltás
a boldogság után.
A déli szélben lehunyom szemem
És gyöngyvirágok szagát érezem.
Az esti égen violás a szín
És kikeletben járnak álmaim.
Februári estén,
Mikor tavaszt lesvén
Háborog a vén Duna:
Kicsi, meleg ágyban
Álom borul lágyan
Minden jó, kis fiura.