Szomorúság
Te gyáva gyermek, ki egy szóra
Magába vonul s kesereg,
Te hős, ki sokszor átkot szórva,
A halált magad keresed...
Nem az a fájdalom nehéz,
Mit a dalokból hallotok,
Az el nem mondott fájdalom -
Ez kínozza a dalnokot.
Megy vézna fenyővel a hóna alatt
a sárban szegény; kalapja körül a
kedve leng ijedten, mint nyáron, sárló
tehénnek feje körül a méla bánat!
Azt mondják, hogy halovány vagy,
Haloványabb napról napra,
S a távolban érttem éget
Tégedet a szenvedések
Elhervasztó tüzes napja.
Nagy az üresség. Kong itt minden.
Elájúlt, szürke némaság.
A véremet hiába hintem
Belétek, alvadt éjszakák.
Valahányszor itt elmegyek:
a patak bozótos könyökénél
elém toppan egy kis gyerek.
Rossznak mondod a világot,
Dőresége bosszuságod;
Siratod az élet álmát,
Földi gondok durva jármát;
Felpanaszlod lázban égve:
Bölcs elméje, jók erénye
S fényt sugárzó lángod, ég,
Csak hiúság, búborék.
A kívánatos kikeletnek gyönyörűségérűl
A Héra barlangját
Hogy borostyán folyja,
Azzal ékes mostan, zöld;
Örül immár Flora,
Jutott kívánt jóra,
Éled kikelettel föld,
Kedvet a Múzsáknál
Talált s Apollónál...
Naptáram decembert mutat,
Az órám most üt éjfelet
S nem csattogtatják szárnyukat
Az emlék és a képzelet.
Mint az árnyék, ha ragadja
Röpke szellő, jobbra-balra
Lebeg, illan... ismered?
Kikelet világos árnya,
- Játszi szellő veti-hányja -
Ilyenek a gyermekek.