Szomorú öregkor
Mosolyodban jégmezők csendje dereng,
messzenéző szemedből lopódzva
alkonyati suhanással bucsúzik a láng,
lépésed olyan megilletődött
mintha mindig templomok, temetőkert,
halk ünnepélyek közt járnál.
Év év után nagy tengerbe hullt
amelynek neve Fekete mult,
Az élet útja egyre rövidül...
Nem az fáj, hogy szép korunk távozott,
És virágait már nem kinálja tovább,
Hanem az, hogy emléket nem hagyott -
Egy virága volna legalább.
Epilógus: egy régi vers a Pegazushoz
Fakó lovam, fáradt lovam,
Hadd igazítom meg a nyerged,
S hol holt rózsák avarja van,
Járjuk be egyszer még a kertet.
Egy szegény nő, isten látja,
Nincs a földön egy barátja,
Agg, szegény és gyámolatlan,
Ül magán a csendes lakban.