Szeretlek
Ha én egykor megváltoznám!
Oh hogy szólhatsz igy nekem,
Most, a mikor már oly régen
Nem merengtem képeden.
Megmondom én, csak egy szót szólj,
Megmondok én neked mindent,
A mi szépet, titkosat látsz
Az egekben, avagy itt lent.
Szeretem a tavasz kedves kis virágát,
A szerény ibolyát,
Szeretem a rózsát, s gyönyörködve szivom
Mámoros illatát.
Így nem szeretett Téged senki,
s tudom:
nem is fog senki így szeretni.
Örömöd fusson le a fák gyökeréig,
őzek szemetükrén díszitsd fel mosolyod
szerelemre; széllel fütyölj! és...
Egy napig éltek szép virágaid.
A szem gyönyörrel rajtuk fönnakadt,
Oly remekűl volt válogatva mind, -
S szerelmem adta e virágokat.
Bús maskarája a világnak,
Apolló, a faun-mezű:
Üzenek néked, Léda. Várlak.
Kérdezd: szeretlek-e? s megmondom én, hogy
Szeretlek, mert ezt mondhatom;
De oh ne kérdezd: mennyire szeretlek?
Mert én azt magam sem tudom!
Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem,
De milyen mély? nem tudja senki sem.
Szeretlek-e? Mit kérdezed?
Hisz lángoló érzésemet
Szememből is kinézheted.
Szeretlek! mint a sír halottját,
Oly hűen, oly némán, -
Mint a sír, mely régen beomlott
Szeretett halottján.
Hón szeretlek képzelet leánya,
Bár valód miként a' ködlepel -
Sovárgó szememnek éjjelében
Láthatatlan fényben úszik el.
Jaj rózsám be szeretlek, ki sem mondhatom!
Sem éjelem sem nappalom, nem is alhatom;
A’ szerelem dárdája
Szívemet általjárja;
Nincs nyugodalmam!
Hogyha házasodni mégy,
Kérlek, nagy leányt ne végy,
Mert a rosszból, mond a pap,
A nagyobb a gonoszabb.
Hát nem tudod még: hogy szeretlek?
Hát nem tudod még: ki vagyok? -
Egy szikra lángja, mit a szélvész
Viharzó szárnya felkapott.