Ősz
Őszi rózsa, őszi rózsa!
Vetkezik a rét, a róna.
S neked most van születésed.
Szomorúság látni téged.
Őszi táj felett bolyongok,
Búmban egyedül;
Fergeteg veszen lapályon
És tetőn körül.
Október, a piktorok Piktora
Már teljes lendülettel festeget.
Ecsetjét arany-tengerekbe mártva
Húzza hervadó világok felett.
Te szép, te szomorú, te tiszta láng!
Most már: avarba hamvadó parázs,
Én nem gyujtottalak,
Én nem oltottalak
Az őszi erdőn úgy gyúltál, magadtól.
Azt hittem, eljő majd a gazdag ősz,
Arany gyümölcsök ideje.
S a reménységnek büvös kosara
Irigyelt kinccsel lesz tele.
Kapukra, horpadt háztetőkre
Drapériákat szögez a November...
És ablakunk alatt az eső
Muzsikál nékünk szerelemmel.
Az őszi köd paplant terített
Mezőre, rétre, fára, fűre.
A nótás nyárnak csendbe eltörött
Víg nótát zengő hegedűje.
Már terjeng az októberi köd,
Hullanak a fonyadt levelek
Fáradtan, fakón, disztelenül.
A gunnyasztó Gellérthegy fölött
A párás bánat könnyé merevül.
Megsápadt őszi hajnalon
Virágok harangoznak:
Megfosztott kelyhek éneke,
A titkolt búcsuzónak.
Bármerre járok, ballagok,
csak levelek és levelek,
az őszi reggel fényiben
villognak és keringenek.
Hogy síri álma közeleg
A természetnek, gyász tele
Sárgult levélben írja meg,
S előre jő az ősz vele.
Ősz, hervadás, ború. — A szürke égen
Szomorú felhőt sírva űz a szél...
Hallottam egy regét valaha régen:
Van egy sziget, hol örök tavasz él.
Mikor a hervadt falevél
Lehull, bágyadtan, szótlanul:
Lelkemben első tavaszom
Egész világa felujul.
A fák alatt már hervadott a gyep
és jött az ősz már, egyre közelebb.
Ültem a rét zöld pázsitján,
Hol a csermely omlott tisztán;
Illatos fű, nyilt virágok...
Szemem alig nézett rájok.