Metafora
Szép tavaszom zöldűle csiráival annyi reménynek;
Bimbaja kertemnek már kinyilóba virult.
Vagyok egy halotti ének,
Mit a' sirnál énekelnek,
Hull a' búbánat dalomra,
Mint a' föld a' koporsóra.
Két egy testvér a könyű és a dal,
Soká vajúdó fájdalomnak ikre,
S ahogy kibuggyant, a megenyhülés
Veti színes sugárát mindegyikre.
Ereszkedik le a felhő,
Hull a fára őszi eső,
Hull a fának a levele,
Mégis szól a fülemile.
Csicsija, bubuja, én csillagom,
Bölcsődet dúdolva ringatgatom,
Két szemed álomba csókolgatom,
Csicsija, bubuja, én csillagom!
Nem vagy enyém, tehát nem élsz.
Nem élsz. Így hát én nem remélek.
Zöld a mező, foly a patak,
Hűs árnyakon madár-zene;
Van-e, ki benned, oh tavasz!
Ifjú éltem egyetlen kincseűl
Egy tisztakeblü lánykát ösmerek,
Ah, mért körében minden oly hideg!
Mintha volna a liget könyűje,
Tiszta gyönggyel ömlik a patak;
Partjain az ifju nefelejcsek
Bokrosával felvirítanak.
Az én szerelmem nem viharzó tenger,
Nem hajtja szenvedély.
Az én szerelmem nyugodt tónak képe
Oly csöndes, tiszta, mély.
Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.
Hull, hull a hó sűrű pihékben,
És nesztelen mindent befed;
Száll a halál, száll, száll szünetlen
Nagyot, kicsit temet, temet.
Álom, álom, édes álom,
Suhanj végig szempillámon,
S ráterítve csoda-fátylad',
Népesítsd be éjszakámat.
Piros arcod fris rózsáin
Mosolyt hint a fehér jázmin;
Szép a rózsa, szép a jázmin,
Oh de szebb a liliom,
Mely mint legszebb szűzi párta,
Nyílik fent a homlokon.