Hó
Sárgultan áll az őszi föld,
De felpiroslik itt-amott;
Vér-e az, vagy szines haraszt,
Melyet szív vagy fa hullatott?
Fejük felett a gondok úgy bokáznak,
mint részeg részesek gyümölcsvesztett tarlón.
Korcsomában,
Gondölő bor mellett,
Hallom zugni
Amott künn a szelet.
Hópehely a magas égből hulldogál,
Felhő mögül egy kis angyal kukucskál.
Pelyhek, pelyhek: könnyű néktek!
Sohse fáztok, sohse égtek.
Mindig lejjebb szálltok;
könnyű néktek szállnotok.
Hópelyhek szállnak, szálldogálnak,
Megint egy évet sírba zárnak.
Lágy szemfedője hólepel,
Bent lobogó láng fénye mellett
Talán a szép nyárról csevegnek,
Kiket fagy, hó nem érdekel.
Fehér havon repül a szánkó,
Innen-onnan torony integet,
Lila köd ül a falu felett.
Fehér havon repül a szánkó.
Lassan csörögve hulltak el
A sárga levelek,
A fák nagyot ásítva fel
Az égre néztenek.
Hó száll körűlem, és a szél
Sípol nagyon,
De szívem mélyiben azért
Meleg vagyon.
Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy
állatban, emberben.
Öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy
telet decemberben.
Csókai csókának
mi jutott eszébe?
Föl szeretett volna
öltözni fehérbe.
Bércek szabad, magányos ormán,
Mely a magas egekbe vág,
Örök hó bársony leplét hordván,
Nyit egy csodás fehér virág.
Nagy csoda történt!
Boszorka-varázs! tündérigézet!
Isten világa tegnapról mára
Tiszta fehér lett.