Hasonlat
A pázsit zöld az erdőszélen,
S a fák alatt sárga világ.
Itt már virul a tavasz szine,
Ott benn még téli sárgaság.
Hogy már egyszer valahára
Neked is végbucsút mondunk!
Elmehetsz Isten hirével,
Nincs egymással semmi dolgunk!
Küzdök, miként az áruló,
Kit a hon átka nyom;
Lelkem beteg, mint nyár hevén
Elégett liliom.
Szebb virágit átaladta
Az utósó éjszakán
Nyár az ősznek, ősz a télnek,
És ezen rideg kevélynek
Megfagyának ablakán.
A' szép Virradtakor mélázva menék én,
Egy virágos rétnek bájaló környékén.
Tüzes borainknál kedvesebb vizünk: Balaton,
ámulva köszöntöm első csillanásaid.
Sötét földek kövek kelyhében csodaként
lobban zöld szined
mint fiatal tengeri levél.
Oh Pallas Athéne,
ki jönni s tünni láttál ezredévet
a legkékebb éggel és tengerrel szemben:
most éjszak földjén, zárt borus teremben
szemed ép úgy a messzeségbe réved,
mint mikor elnézed kicsinyes sorsát
az alattad zsibongó embergomolynak,
mert te érted a zajt és érted a csendet...
Nem egyéb közöttünk a rágó unalom,
Mint egy erőszakkal reánk vetett álom.
Zúg a malom altató morajjal,
Nem alhatom, kemény a fejem alja;
Hí a patak édes csevegése,
Lebűvöli álmomat egészen.
Hallottad-e a fülmilének
Lombjain miként foly bájos ének,
Míg hűsen esti szél kereng?
S ha fészkében a gerlicének
Hű pár nyögdellő csókja leng,
Érezni tudsz-e gerjedelmet?
Ha szíved hozzám hajolna,
Nem tudom: boldog lennék-e?
Boldogitó gondolatról
Nincs lelkemnek sejditése.
Mért fénylik a csillag
Mért fénylik az égen?
Mért fénylik a szablya
Honfiak kezében?
Mit daloljak, hogy ragyogjon
Mint szivárvány, énekem
Életednek fellegére,
Midőn gyászolsz, édesem?
Végeztem... Mi az ami hátra van még?
Elgondolom: ha lóra kapnék,
Ballagva szótlan, kantárt megeresztve -
Már alkonyatig nyomom veszne.
Egy vízben hogy vitte a kutya prédáját,
E síma tükörben meglátta formáját,
S azt vélvén, hogy más eb úszik ott húsával,
Azt is beharapni akarta szájával.