Hasonlat
Óh nő, testednek gyönyörű
vonalai többé nem érdekelnek!
Igy? igy, igy: arcomnak, karomnak, mellemnek,
Megázott szerelmemnek, sárral fröcskölt kedvemnek,
Szivek, hevek, napok, melegek kellenek.
Szobáját óhajtván diszíteni
Egy ifju, nagy bolondul megveszi
A gipszes talján összes készletét,
S a rosz bábokkal úgy tele tömi,
Az ember azt hiszi raktárba lép.
Közel hegyeknek csúcsán ült külön-külön
Két nagy sas, zsákmányt vizsga szemmel lesdelők;
Örvös galambot láta szállni, s elfogá,
Hozzája csapván, egyik. Nemsoká reá
Emez megpillant a harasztban őzikét
Legelni, s villám-sebbel fölkapván viszi...
Eltöltött engem a szomorúság,
Mint poharat az ital:
Mért nem lehetek nagyon öreg,
Vagy nagyon fiatal?
Még föl se néztem.
Olyan mindegy voltál.
És akkor szóltál.
És föltámasztott, rezzentett a hangod.
Mint búvó patakot mélytorkú szikla
Úgy nyelte be szerencsém rég az élet.
A fák vörös virágokat lázadnak
éjjel és vidám csavargók ölelnek
most a reccsenő ágú bokrok alatt;
csak a lány sivít, karmolva, teste...
Íme megint csak te maradtál
vers, kibe most úgy kapaszkodom,
görcsös lélekkel, mint a rab
az ég kékjébe, ritka sétán.
Ha néha, néha, titkos órán,
Szemed multamra visszanéz:
Ne ejtse meg szép tiszta lelked
A gyanu és a kétkedés!
Forrón szeretsz te engemet,
Mint fű tavasz hevét;
Lánggá lobbantod kebledet,
S az olthatatlan ég!
Mint az árnyék, ha ragadja
Röpke szellő, jobbra-balra
Lebeg, illan... ismered?
Kikelet világos árnya,
- Játszi szellő veti-hányja -
Ilyenek a gyermekek.
Sok titka közül egy kicsiny titkát
Az Uristen ugy belém vetette.
Mint Dárius ejtett nevetve
A habokba egy hitvány aranypénzt.
Rólatok szóljon e vers, öregasszonyok,
szigorúszemű, nagy csontkeretű
pápaszemes nénék, kik dúsveretű
holmik közt éltek; régi, holt gyerekek
képeit őrzitek s naftalinos nagy
dobozoknak mélyén csipkét s szalagoknak
tengő rongyait; és gyanakvó, kemény
arccal jártok és komoly ruhátok...