Hasonlat
A nagy világ lánya vagy te,
Én egyszerü félénk fiu,
A te sorsod vidám, fényes,
Az enyim meg oly szomorú.
A hó már piszkos volt az utcán,
angyali lelke barna lé
reménytelen ködébe fulván,
ömölt a csatornák felé.
Örök derűk s örök elborulások
Cigánykereke hánykódik bennem:
Én vagyok mindig más, vagy a percek mások?
Óh nő, testednek gyönyörű
vonalai többé nem érdekelnek!
Igy? igy, igy: arcomnak, karomnak, mellemnek,
Megázott szerelmemnek, sárral fröcskölt kedvemnek,
Szivek, hevek, napok, melegek kellenek.
Szobáját óhajtván diszíteni
Egy ifju, nagy bolondul megveszi
A gipszes talján összes készletét,
S a rosz bábokkal úgy tele tömi,
Az ember azt hiszi raktárba lép.
Közel hegyeknek csúcsán ült külön-külön
Két nagy sas, zsákmányt vizsga szemmel lesdelők;
Örvös galambot láta szállni, s elfogá,
Hozzája csapván, egyik. Nemsoká reá
Emez megpillant a harasztban őzikét
Legelni, s villám-sebbel fölkapván viszi...
Eltöltött engem a szomorúság,
Mint poharat az ital:
Mért nem lehetek nagyon öreg,
Vagy nagyon fiatal?
Még föl se néztem.
Olyan mindegy voltál.
És akkor szóltál.
És föltámasztott, rezzentett a hangod.
Mint búvó patakot mélytorkú szikla
Úgy nyelte be szerencsém rég az élet.
A fák vörös virágokat lázadnak
éjjel és vidám csavargók ölelnek
most a reccsenő ágú bokrok alatt;
csak a lány sivít, karmolva, teste...
Íme megint csak te maradtál
vers, kibe most úgy kapaszkodom,
görcsös lélekkel, mint a rab
az ég kékjébe, ritka sétán.
Ha néha, néha, titkos órán,
Szemed multamra visszanéz:
Ne ejtse meg szép tiszta lelked
A gyanu és a kétkedés!
Forrón szeretsz te engemet,
Mint fű tavasz hevét;
Lánggá lobbantod kebledet,
S az olthatatlan ég!