Fa
Amott egy agg cserfa zöldűl,
Tetejében vadgalamb űl,
Ott űl, ott űl s oly búsan szól,
Hogy a levél hull az ágról.
Rónaságon álló
Terebélyes tölgyfa
Mindig nő, ágait
Mind messzebbre nyújtja.
Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdő könnyei,
Parányi könnyek, mozdulatlanok,
Fák sudarára fagyott sóhajok...
Már járt a villám a fejem felett,
S bújtam előle vén fenyő alá
Jó helyre ép...
Hűvös szeptember. Alkony.
A szürke tó
egy nagy kísértet félszeme.
Lehúnyt lelkem a másik.
A fán a levelek
lassan lengenek.
Már mind görbe, sárga
s konnyadt, puha.
Ha virág lehetnék,
Nefelejccsé válnék:
Zöld mezőben minduntalan
Az utadba állnék.
Oly mozdulatlanul nyugodtak
A kerti fák az őszi fényben.
Talán a nyárról álmodoznak,
Csak egy levél hull néha szépen.
Halványpiros hegyi virág
Öleli lábát a keresztnek.
Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
Mint hajlik a patakon át,
Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
Hogy benne társad ne keresd?
Kertem alján
Lombot ontva
Vén akácfa vetkezik,
Ablakomba
Búcsút mondva
Nyújtogatja ágkezit.
Tavaszerők, mint gyermeket csalnak,
Hívnak a rétek, hí a határ.
Megpihenek egy kertnek a szélén,
Hol egy magányos diófa áll.
Lelkemben a magyar fa
Lombjai esnek, hullnak:
Lombosan, virágosan,
Így kell, hogy elpusztuljak.
Száradjon ki az iharfa,
A büszke fa, a magyar fa,
Amely engem gyökerével
Bever, lehúz, ide láncol.